Ma lenne 62 éves Labancz Anna miskolci ápolónő, aki immár majdnem 39 éve bűntelenül-büntetlenül a sírban, az örökkévaló sötét-színtelen semmiben árválkodik. Már anyja, testvérei is utána mentek. A kutya sem emlékezne rá, ha én - abban a reményben, hogy a ma élők tanulságára - nem írok róla regényt, amelyért a törvényt sajátosan értelmező-félreértelmező kerületi és fővárosi bíróság egész hátralévő életemre erkölcsileg és anyagilag tönkretett. (A betegségek minderre már csak ráadást jelentenek).

Többször leírtam, most is megteszem: tévedtem, amikor ezt a regényt megírtam. Kár volt, túl nagy árat fizettem és fizetek érte. Egyes idióták, jó magyar szokás szerint, rögtön azzal gyanúsítottak, hogy pénzt, sok pénzt akartam, sőt: kerestem vele. Akik ilyet állítanak, ezt feltételezik, azoknak fogalmuk sincs a könyvkiadás és terjesztés mai helyzetéről. Csak néhány szóban: a terjesztő nagyvállalat bizományba veszi át a könyvet - semmilyen anyagi kockázatot nem vállalva -, és az értékesítést követően a bruttó ár ötven százalékát fizeti ki - a számla kibocsátása után hosszú idő elteltével - a kiadónak. A szerző a kéziratot (saját költségére) begépelteti - a javitásokat követően többször is - Wordbe, majd átadja a kiadónak. A kiadó lektoráltatja a kéziratot, az (esetleges) elfogadás után megszerkeszteti, majd betördelteti, grafikussal címoldalt készíttet, vállalja a nyomdai költségeket, a reklámozást. És persze a kockázatot. Mindezt abból az ötven százalékból, amit (majd) kap az eladás után (ha kap). Természetesen először vissza kell jönnie a kiadás több milliós költségének - ha egyáltalán visszajön -, mielőtt a szerző egy fillért is lát. A szerző a tiszta nyereség - az esetleges tiszta nyereség!!! - tíz százalékát kapja, valójában általában és a legtöbb esetben tíz darab tiszteletpéldányt. Vagyis írónak lenni nem nagy üzlet, sőt, a lehető legveszteségesebb (hobbi)elfoglaltság, bármit is gondolnak a tájékozatlan szájtépők.

De ez az ügynek csak az egyik oldala. Egyes idióták az interneten azonnal véleményt mondtak. Nem a könyvről, (amit nem is tehettek volna, mivel nem elolvasták), hanem - Labancz Annáról. A megnyilatkozók között akadt jónéhány olyan, aki - Labancz Anna naplójára hivatkozva - romlottéletű ribancnak minősítette. A naplót természetesen nem látta, nem láthatta, mert a rendőrségen kívül senki más. És mivel az eredeti dokumentumokat a rendőrség már régesrégen megsemmisítette, a napló fénymásolatával csak én rendelkezem, csak én tudom, hogy mi van benne. És nincs benne főorvosok neve, "áldozatul esett" férfiak listája. De a lapjain olvashatók dátumok, bizonyos események leírása. Ám semmi olyan, ami a 23 éves Labancz Annára rossz fényt vetne, a tisztességét, emberségét megkérdőjelezné. De az igazság az idióta véleményezőket soha nem érdekli. Különösen nem egy fiatal lány esetében, akit tizenhárom brutális késszúrás ért, mégsem ennek közvetlen következményeként halt meg. Hetven százaléknyi eséllyel bírt, hogy életben maradhat. A tett színhelyétől száz méterre van a megyei kórház jól felszerelt traumatológiája, ahova a cselekmény után másfél órával került, addig a nővérszállás lakói "diagnosztizálták" és "gyógyították". Ha beültetik egy székbe, ketten három perc alatt a baleseti sebészetre szaladhattak volna vele, és szakszerű ellátás esetén - mert a rendőrségi jegyzőkönyvekből egyértelmű, hogy az ügyeletes orvosok is nagyot hibáztak! - valószínűleg életben marad, és a máig ismeretlen tettes élete másként alakul (ha fel nem akasztják).

Így viszont én, az író lettem az egyedüli, akit büntető- és polgári perben a magyar bíróság keményen, kíméletlenül elmarasztalt, csupán azért, mert mindenki számára figyelmeztetésként - ugyanis ez a szándék vezetett, mint felelős írót és nem azok az ostoba feltételezések, amelyeket egyes idióták felelőtlenül, a névtelenség leplébe burkolózva megfogalmaztak - megírtam Labancz Anna történetét. Nem voltam kegyeletsértő, nem bántottam a megölt lány emlékét, sőt, én hoztam vissza az emlékezet világába.

De a kerületi és fővárosi bíróság bírái a maguk sajátos törvényértelmezésével ezt nem így látták. Hazánkban a rendszerváltozást követően az egyetlen író vagyok, akit a magyar bíróság nem egyszerűen elítélt, hanem minden tekintetben kinyírt - harmincnyolc évvel Labancz Anna halála után. Nem történhetett volna ez, ha a lakótársak, a megyei kórház ügyeletes orvosai nem taszítják halálba a létezés peremén balanszírozó Annát; ha a megyei rendőrség lelkiismeretesen végzi a dolgát, és nem siklik el nagyvonalúan a nyilvánvaló bizonyítékok felett.

Nem így törént. Hiába hát a bánat.