HTML

Asperján György

Asperján György író Blog oldala

Friss topikok

  • csaba1959: Két könyvéről tudok ami megjelent: Vészkijárat bejárat, és Vetkőzzünk meztelenre.1976-ban. (2021.10.23. 14:47) Wittner Mariska erényességéről
  • Sheriff_007: @mirnyák: Ez semmilyen igazságszolgáltatás... Másrészt hogy évülhet el 20 év alatt egy ilyen brutá... (2020.12.27. 14:01) RIPORT A NÉPSZABADSÁGBÓL
  • Sheriff_007: Érintettség nélkül és úgy, hogy a gyilkosság idején még rég nem éltem is tombol bennem a düh, hogy... (2020.10.15. 14:19) Labancz Anna 42 éve halott
  • istvankalman: Egy dologban biztos vagyok: A nyomozóhatóság - különös tekintettel az elkövetés időszakára !!! -, ... (2020.10.01. 01:22) Labancz Anna gyilkosa ma 65 éves
  • Szabó Tiborné Hajnalka: @asperjangyorgy: Ez nagyon igazságtalan! Hogy lehet, hogy nem a gyilkos kapja a büntetést, hanem ... (2019.11.30. 14:40) Reménykedés

Linkblog

És mi vétlenek hova álljunk?

2008.12.19. 11:47 asperjangyorgy

 

 

Laikusként szeretnék néhány megjegyzést fűzni a főbírónak jelölt Havasiné Orbán Mária, valamint patrónusa, az államelnök kudarcához, illetve azokhoz a sajátos, egy szempontú kommentárokhoz, amelyek értelmezni próbálják: ami történt, miért úgy történt, ahogyan.

            Nem biztos, hogy igazuk van azoknak, akik a kudarcért kizárólag az MSZP-frakciót hibáztatják, bár nyilvánvaló, hogy a kormányzó párt tagjainak többsége feküdt a főbírói szék elé, megakadályozva, hogy a jelölt abba beletelepedjék.

            Kezdjük egy-két aprósággal. Az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsban, ebben a lényegében megszületésétől fölösleges és nem működő szervezetben, 7:6 arányban kapott „szakmai” zöld utat a főbírójelölt. Ha az egyik megyei táblabíró, akiről köztudott, hogy nem kedveli Havasinét, nem betegszik meg a voksolás idején, akkor hét-hét lett volna a jelölt elfogadottsága, és most nem lehetne arra hivatkozni, hogy az OIT a köztársasági elnök választottját kibontott lobogóval indította a parlamentbe.

            De egy kicsit még ennél is hátrébb kell farolni, ha az okokra jobban rá szeretnénk látni. Magyarország köztársasági elnöke „bevált”, vagyis eddig zöttyenőkkel érvényesült gyakorlatát alkalmazta: úgy jelölt, hogy nem érdekelte a parlamenti pártok véleménye, csak a maga megfellebbezhetetlennek gondolt választása. Nem mindig etikus, amihez jogunk van. Nem biztos, hogy a köztársasági elnöknek feltétlenül és kizárólag csak a saját feje után kell mennie egy olyan országban, ahol parlamenti demokrácia érvényesül és a parlament a köztársaság bizonyos formális közfunkcióinak ellátására tényleges hatalom nélküli elnököt választ. Lehet, hogy Sólyom László fejéről a billegősen rárakott korona nem esne le, ha esetleg megkérdezné az érintett pártok képviselőit, hogy nekik van-e és esetleg mi a véleményük. Ha nem pártfogolják a választottját, attól még jelölhetné, mert ehhez joga van. De olykor tudni illik, hogy mi illik, ha már funkciójában – még egyszer hangsúlyozom: tényleges jogkörénél fogva csupán formálisan - nemcsak önmaga, hanem a köztársaság érdekeit is képviseli. Sólyom Lászlót valójában még annak is nyomasztania kellene, hogy miközben öntörvényűen kíván élni funkciója adta jogaival, a jogot oly nagyon ismerő emberként talán nem lett volna szabad elfogadnia tisztségét, ha elérését vakondok (azaz a titkos szavazatukat az egyik párt nyomására hencegő nyíltsággal vállalók) támogatták. De erről már sokan, sokféleképpen írtak.

            Azt felemelgetni, hogy a kormányzó párt képviselői azért nem szavazták meg Havasinét, s ennek alapján minősítették jobboldali beállítottságúnak, mert az unokaöccse nem túl jelentős funkciót képvisel a Fideszben, rossz fényt vet az ezzel vádaskodókra, és bántóan primitív csoportosulásnak mutatja be a szocialista pártot (amely ezt a kifogást soha nem fogalmazta meg, legfeljebb az egyik napilap, amely a feltételezést gyártotta, és hozzá passzította a jobboldali jelzőt). Annyit talán feltételezni lehetne a kormányzó pártról, hogy ennél emelkedett szempontjai is vannak. Tény, az MSZP részéről formális kifogásnak tetszik, hogy olyasmit kér számon a jelöltön, ami, sajnos, nem feltétele a funkció elnyerésének: idegen nyelv ismeretét (ma már csak akkor adnak bárkinek is egyetemi diplomát, ha van két nyelvből középfokú nyelvvizsgája), és a tudományos publikációt, amit egyetemi adjunktusi állás betöltésekor is elvárnak a jelentkezőtől. Igaz, Havasiné hangsúlyozta, nem jelentkező, hanem jelölt, ám ha a főbírói posztról van szó, akár még az is elvárható volna tőle (illetve a funkcióra jelölő köztársaság elnöktől), hogy a munkája mellett szakterülete valamelyik ágában mélyebb és átfogóbb ismeretekkel rendelkezzék, amit tudományos publikációk is igazolnak.

            Az egyik szocialista politikus azt vetette a jelölt szemére, hogy a reformok lebonyolításában túl gyors kíván lenni. Nem fejtette ki, hogy mire gondolt, nem is akarom találgatni. Az nyilvánvalónak látszik, hogy amikor Havasiné jelölt gyanánt a bírósági rendszer (vagy csak annak irányító apparátusa?) reformjáról beszélt, kissé előre szaladt és az általános alapelvek megfogalmazásánál konkrétabb volt; ha viszont innen nézem hangoztatott terveit, akkor hiányolom, hogy a konkrétumok nem sikerültek részletezőbbeknek. Talán elég lett volna részéről annak kimondása és programként vállalása, hogy a jelenlegi bírósági szervezet és bírói munka alapos reformra szorul (ami köztudott), ám ennek az átalakításnak az egyes mozzanatait nem egyedül és önhatalmúlag kívánja végrehajtani (mint meghirdette), hanem mindazok segítségével, bevonásával és részvételével, akiknek ehhez jobbító ötletük van, és a megvalósításban is részt kívánnak venni, (mások mellett az anyagi kereteket biztosító kormányzó politikai erő, amely - nézze el ezt az apróságot neki a köztársasági elnök úr – a saját elképzeléseit is szeretné érvényesíteni, miként majd a tisztelt ellenzék is, miként lelkes kiállása sejtetni engedi).

            Persze rögtön megfogalmazódik a kérdés, reformálható-e a magyar bíróság, ha a kormányzó és ellenzéki pártok, az úgynevezett politikai elit nem kíván hozzányúlni a kriminálisan rossz hatékonysággal működő rendőrségi nyomozó munkához és az ítélkezést nem túl eredményesen előkészítő ügyészségi szervezethez. Az ügyészség a nyilvánosság elől még takartabban működik, mint a bíróság, ám ugyanúgy kérdőre nem vonható, összezáró, átláthatatlan szervezet, amely nem visel el semmilyen kritikát, saját királyságként funkcionál (lásd Polt Péter uralkodásának időszakát – is), a hibáit nem korrigálja, problematikus bírósági előterjesztéseinek nincs konzekvenciája (lásd például Palotás János egykori hírhedt esetét, a postabank ügyet, az ügyészség hathatós támogatásával született móri mészárlással kapcsolatos ítéletet, de napestig lehetne sorolni az ügyészségre nézve hátrányos példákat). Nagy előny, hogy a jelenlegi főügyész a jelölésekor nem ígért semmit, így ha ez egyáltalán lehetséges volna, akkor sem lehetne mit számon kérni a munkáján.

            De maradjunk csak a megreformálandó bíróságnál. Bárki kerül a főbírói székbe, ha tényleges reformambíciókat dédelget, nem lesz könnyű dolga. Én úgy látom, hogy a bírói kar jelentős része – lényegében az egész OIT – a pártállam idején szocializálódott. És ne feledjük az akkori idők bírói gyakorlatát és anyagi elismertségét. Igazán akkor nőiesedett el a bírói szakma. A gyereknevelés mellett nyugodtan lehetett végezni, hiszen a tárgyalandó ügyeket a bíró úgy osztotta be és el, hogy kényelmesen jusson idő mindenre. Az a fizetés, amit egy bíró akkoriban kapott (ma már ez korántsem így van), nem ismerte el ennek a munkának az értékét és a társadalom lelkiállapota felől nézve a jelentőségét. Így – erőteljesen hangsúlyoznám, hogy véleményem szerint – azokból lett bíró, akik a leggyengébb eredménnyel végeztek az egyetemen, és ügyvédi vagy más egyéb jogi tevékenységre tökéletesen alkalmatlannak bizonyultak, tisztelet a kivételnek. (Ezért az egyébként megalapozott állításomért már a nyolcvanas évek elején bíróság elé állítottak, és azok marasztaltak el, akik pontosan beleillettek az általam megjelöltek kategóriájába, természetesen férfi bírót használva ehhez eszközként, nehogy nagyon kilógjon a lóláb). Nos, ezek a bírók egyrészt nagyon rászorulnának, hogy – szakterületüktől függően – olykor forgassák a Btk-t és a Ptk-t, valamint az egyes paragrafusokhoz kapcsolódó kiegészítéseket. A büntető és a polgári törvénykönyv paragrafusainak mélyebb ismerete olykor megóvná a bírókat olyan ítéletek meghozatalától, amelyek nem válnak éppen dicsőségükre. Én úgy tapasztalom, hogy éppen az ilyen bírók kompenzálnak a leginkább, és viszik (mindig jobboldali) vakvágányra a határozataikat. A gyakorlat, szemben Havasiné állításával, igenis azt bizonyítja, hogy vannak jobboldali beállítottságú és ennek megfelelően ítélkező bírók (hogy baloldaliak is lennének és annak megfelelően ítélkezők, ezt nem nagyon látom, példát sem tudok rá mondani, míg a másik változatra tucatjával).

            De még ennél is nagyobb gond, hogy a bírók nagy többsége, olykor nem is nagyon titkolt pártállástól függetlenül, az egyetemen elfelejtette a magyar nyelvet megtanulni. A tárgyalások során úgy kérdeznek, hogy kerékbe törik a magyar nyelvet; stilisztikailag nem ép, mondattanilag és grammatikailag olykor egyenesen értelmetlen a mondandójuk. Az ítéletek indoklása pedig hemzseg az értelmezhetetlen, egymásnak ellentmondó megfogalmazásoktól. Bíróságokat megjárt saját tapasztalatomból is tudom, hogy a hivatkozott paragrafusok odaráncigáltak, nem állják meg a helyüket, nem támasztják alá a hibásan kifejtett, olykor alig érthető vagy kifejezetten értelmetlen indoklást. Mindezt csak azért említem, mert nem elég a szervezeti reform, bár halaszthatatlan, szükség volna arra is, hogy – legalább az eljövendő bírók – tiszteljék legfőbb munkaeszközüket, a Btk-t valamint a Ptk-t, és persze azt az anyanyelvet (ha már idegen nyelven nem tudnak), amelyen ítélkezniük megadatott.

            Persze ehhez nem ártana egy kis empátia sem. Egy bírónak talán nemcsak a paragrafusokat kellene bifláznia, hanem a megértés adottságával is rendelkeznie, némi élettapasztalat révén érteni a helyzetet, amelyről végzése születik, és megérteni a bűnöst és az áldozatot, illetve a polgári perekben az igazságát kereső állampolgárt. Ehelyett mit tapasztalunk? A bírálhatatlanság gőgjét, a megkérdőjelezhetetlenség önhittségét; érzéketlenséget és gyakorta jogszerűen kifogásolható, de nem bírálható ítéletet.

            A parlamenti szavazás után sem indulatos magatartásával, sem jelzőinek használatával nem mutatott a bíróságok és bírók számára éppen követendő példát a köztársaság elnök, aki elbukott választottját ismét jelölni kívánja, lehetőséget adva így a parlamenti komiszkodóknak, hogy jóvátegyék hibájukat. Talán nem helyes még a köztársasági elnöktől sem ez a gőgös megnyilvánulás, és az a sértett hiúság, amellyel ismét megpróbálja jelöltje érvényesülését elérni. Ha ugyanis ez nem sikerül, s megvan rá az esély, akkor a bírósági szervezetben és a bíróságokon tapasztalható állapotokért, mintegy felmentést adva önmaguknak, bűnbakká lehet tenni a jó szóra nem hajló parlamentet, illetve a bikkfa fejű, vagyis nem a köztársasági elnök úr szája íze szerint szavazó képviselőket. Pedig csak annyi történt, hogy – a tanulságok levonása nélkül - a köztársasági elnök éppúgy élt a maga jogosítványával, miként egyes képviselők. Az elnök is és a képviselők is a vétlen állampolgárok kárára, tehát hogy úgy mondjam - kártékonyan.

                                                                                             

           

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://asperjangyorgy.blog.hu/api/trackback/id/tr37831359

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása