Magyarosi Árpád itthon van. Valójában Erdélyben lenne itthon-otthon, hiszen onnan jött "haza", mert bár román állampolgár volt, valójában magyar. Felült a repülőre az ősszel, talán nevetett, talán kicsit szorongott útközben. És most egy nagy ládában megérkezett. Itthonra. Haza. Egy halott persze mindenütt itthon-otthon van. Az egész Földgolyón. Az egész Universumban. Egy halottnak immár a mindenség az otthona, a hazája. Mert úgy van, hogy valójában nincs. Úgy van otthona, hogy nem kell már neki otthon. Jött nem is olyan régen a semmiből, egy szerelemből, egy ölelésből, és visszament a semmibe: a halál mindannyiunkra váró ölelésébe.

Hogy mégis itthon van immár, az nem neki fontos, mert neki már semmi sem fontos, hanem nekünk. Nem tudjuk, pontosan mit csinált kint, de akármit is, a mi vérünk, a mi fiunk. Talán hibázott, talán könnyelmű volt, de fiatal, reménykedő, álmodozó és tehetséges. Szépen, okosan írt a blogjában. Szépen, kellemes hangon énekelte saját szomorú, végtelenül szomorú, szinte a sorsát előrevetetítő dalait.

Itthon van Magyarosi Árpád. Négy napig tartott, amíg a láda, amelyben földi maradványai nyugszanak, a Ferihegyre érkezett. Talán ebben is van valami szimbolikus és valami nagyon-nagyon szomorú. Valami, ami magyar.

Itthon van, és egész biztos, hogy nem kellett volna lelőni. Talán tett olyat, amiért felelősségre vonhatták volna. Talán tett ilyet. Talán tudnia kellett volna, hogy Bolíviában a kábítószerügyek miatt előbb lőnek, azután kérdeznek. Mert akik lőnek, tudják, ha nem ők lőnek először, akkor őket lövik. Magyarosi nem lőtt, mégis lőttek rá. Nem tudjuk hány golyó érte. De ez nem is érdekes.  A lényeg, sajnos az, hogy ládában érkezett meg itthonra-otthonra.

Immár végleg.

Már nem fog innen soha elmenni.

Már nem keres sem kalandot, sem szerelmet, sem igazságot, sem tévedést.

Itthon marad velünk. Nézhetjük kedves-szép arcát. Hallgathatjuk szelíd hangját. És sírhatunk szomorú dalát hallva.