Szarvas Rita mosolya, az utolsó, üzenet értékű mosolya gyönyörű (volt). Egy boldog, eredményes, közdeni tudó, másokért élő, másokon segítő ember mosolya. Az életben bízó ember mosolya. A gyanútlanság fényes mosolya. Szarvas Rita úgy mosolyog halála előtt néhány nappal, mint aki tudja, hogy előtte még az egész élet, és még nagyon-nagyon sok szép és jó vár rá. Szép és igazi feladatok. Hűséges barátok. A rokonai szeretete. Szarvas Rita tökéletes ember volt. És áldott, hiszen édes kisfiát úgy ölelte magához, mint megtalált kincset. Szarvas Rita boldogan szállt fel a gépre. Sokat repült. Nem remegett a gyomra. nem vert gyorsabban a szíve. Tudta, itthon vár rá az édesapja, a testvérei, a munkahelye, a barátok, a feladatok. Milyen gyönyörű is ez a gyanútlanság. Mekkora ajándék az élettől! Az el- és berendezett (vagy csak annak látott, vélt) élettől!

Hogy azután néhány óra múltán mi történt, soha nem tudjuk meg. Gondolom, magához ölelte a két kisfiút, és nagyon hitt abban, hogy nem történik, nem történhet nagyobb baj. A félelem, az iszonyat pillanatában a létezés utolsó biztosítékaként és talán ajándékaként elvesztette az eszméletét, és nem érezte, hogy mi történhet vele. Ha a tudat nem képes felfogni a szörnyűséget, megmenti az embert a borzalom átélésének rettenetétől.

Megbocsáthatatlan, hogy így történt.

Ez nem a sors műve volt, mert sors nincs, csak véletlen. Nincs senkinek megírva előre a véletlenje. Az bekövetkezik. Sorssá mi magunk tesszük, alakítgatjuk magunkban, hogy ne szakadjon meg a szívünk, hogy ne átkozódjunk elakadó lélegzettel, és valahogy elfogadjuk az elfogadhatatlant, és valahogy felszáradjanak a könnyeink.