Két éve, november 23-án kellemetlen, csípős, nyirkos idő volt. És ő, Nórácska ott feküdt a csapzott, dércsípte fűben, a vastag avarban, néhány ággal letakartan, lecsupaszítva - lélekben leginkább. Testén a szenvedés, a meggyalázottság jeleit viselte. Csupán 14 éves múlt, de neki már mindegy volt minden. Ő már nem volt ezen a világon, nem volt velünk. Mindaz a vakító kedvesség, emberi tisztaság, élniakarás, álmok és önépító vágyak, ami ő volt, semmivé enyésztek.

Az okot tudjuk, s ha Nórára emlékezünk, méltatlan lenne ha létezése legsötétebb árnyát is felidéznénk. Ami történt rendkivül fájdalmas, megdöbbentő, de visszafordíthatatlan. Ezerszer végiggondoltuk, hogy minden más lenne most, ha kicsit előbb indul el, ha elkísérik a barátai, ha elmegy érte a szülő háztól valaki, ha nem bízik olyan mértékben az emberekben, mint ahogyan bízott és ezért hajnali fél háromkor is neki mert vágni egyedül a rövid, unokatestvéréig tartó útnak. Ha a Véletlen nem áll elé mindörökre szólóan, akkor most hallhatnánk kedves hangját, örülhetnénk a nevetésének, és jobban hinnénk embertársainkban, a jövőben, a magyar igazságszolgáltatásban, szóval - legalábbis bennünk - sok minden más lenne.

Meggyászoltuk, és kapaszkodunk bele, hogy emlékét őrizve a magunk emlékeit felépítsük, maradandóvá tegyük és jobban becsüljük, akit szeretünk, óvatosabbak legyünk a szüntelenül ránk leselkedő veszélyek közepette.

A megrendülés visszhangzana bennünk akkor is, ha öt vagy tíz vagy akár harminc évvel idősebb lett volna. De ő mindössze 14 éves volt. Maga az egészség, az erő, a lüktető ifjúság. Maga az élet, amely azért is gyönyörű és pótolhatatlan, mert csak egyet kapunk a létezéstől.

Két éve ilyenkor már kereste az édesapja. És ő ott feküdt meggyalázva, összemocskolva, kitakarva, éktelen sebekkel a testén. Ott feküdt, mint a mindig tettre kész bűn iszonyatos megtestesülése. Ő, aki mindig olyan tiszta, mindig olyan eleven, mindig olyan életrevalóan vidám és önfeledt volt. Ott feküdt még testi valójában, de már az enyészet martalékaként.

Aki élete gyertyáját a legocsmányabb és legkegyetlenebb módon eloltotta, tegnap, Nóra élete két évvel ezelőtti, utolsó napjára emlékezőn megkapta a büntetését. Nem azt és nem annyit, amennyit érdemelt. A bíró szerint ha többre ítéli, az már nem a bűn büntetése lett volna, hanem bosszúállás.

Lehetne igazán bosszút állni egy ilyen nem-emberi lényen? És mit érnénk el, ha a bosszúállás ítélete született volna? Attól feltámadt volna Ő, a szépség, a kedvesség, az ifjúság, a szorgalom mártírja? Nem, nem támadt volna fel. Az ítélet őt nem érdekli, ám annál jobban az itt-maradottakat, akik a kiszabható maximális büntetést lelkileg azért is igényelték, mert szerettek volna valamennyire megnyugodni, szerettek volna hinni az igazságszolgáltatás ranionalitásában. Szerették volna, ha a bíró beleképzeli magát a meggyilkolt szüleinek helyzetébe. Vajon akkor is így vélekedett volna a bíró, ilyen bölcs higgadtsággal, ha az ő gyermeke jutott volna erre a mérhetetlenül méltatlan sorsra?

Nórácska, akik téged, a te tisztaságot kétségbe vonják - és akadtak ilyenek -, azok magukat nem becsülik. Te sérthetetlen és érinthetetlen vagy, mert, sajnos, már csak a lelkünkben létezel, azok lelkében, akik tudják tisztetelni és méltányolni az emberi tisztaságot, a reményt.

Majd eltelik húsz év, kétszáz év. Rád már senki nem fog emlékezni. És te mégis, megnevezés nélkül is világítasz minden eljövendő nemzedék lelkében, ha szerelemre vágyik, ha jóságra vágyik, ha önzetlenül adni akar, ha ragyogni akar mások és önmaga örömére.