Én sokszor és sokat gondolok Szarvas Ritára, aki a szerencsétlenül járt A330-as gépen ült, amely Braziliából indult Európába, haza és szerencsétlenül járt az Atlanti Óceán fölött. Sokat gondolok Ritára, mert olyan egész ember volt. És olyan hirtelen tünt el a semmiben. Csak lélekben tudok neki gyetyát gyújtani és csak lélekben tudok a mindenségben rejtőző sírjára virágot tenni. Vele volt kisfia, és vele volt egy édes, okos, nagyreményű kisfiú, Notheisz Arnold is, aki kiváló tanulmányi eredményéért, szorgalmáért kapta szüleitől az ajándékutat. A nagynénjénél töltött néhány csodás napot, és persze Ritával és a kisfiával, aki a barátja volt.
És ők is örökre eltűntek a nagy egészben, ahonnan éppen hogy csak kiléptek és friss tekintettel szétnéztek a létezés fényes-tarka, küszködést és feledhetetlen pillanatokat igérő táján.
Mindez azért is jutott most újra eszembe, mert ennek a drága gyermeknek volt egy nagyon drága anyukája, már csak volt, mert a szíve nem tudott megbírkózni a fájdalommal, amit fiának elvesztése, titokzatos eltűnése okozott neki. És szép csöndben, a fájdalmát előbb gyógyszerrel elaltatva elment utána. A teljességben, amely tulajdonképpen a semmi, ahol nincs örök világosság, nincs béke és megenyhülés, nincs csönd és nincs nyugalom, csak a fájdalomtalanított semmi - most együtt vannak.
Szívgyötrő ez az együttlét.
Tragikusan fájdalmas.
És mit tagadjam, nagyon szíven ütött, hogy hiába az emlékezés sok gyetyája, nem tudott megnyugodni az anyai szív, képtelen volt a pótolhatatlant önámítva pótolni, inkább elment ők is. A kisfia után ment ez a csodálatos édesanya.
Drága Rita, látod, ilyen bonyolultak és ilyen pofonegyszerűek vagyunk.
Űrt hagytatok magatok után, és aki igazán szeret, ebben az űrben örökös magány kísérti.
Arnold már a teljességben ismét ölelheti az anyukáját - mi pedig letörölhetetlenül törölhetjük a könnyinkat, mert nem értjük a tulajdonképpen nagyon is könnyen érthető érthetetlent.