Asperján György:
József Attila, 1937. december 3.
Ama gyilkos estén kezdődött végtelen,
sohasem hajnalodó éjszakája.
Segédmunkás tolta rossz kordén kénytelen
a málladozó vályog hullaházba
s nyalábolta deszkára nagykabátba’.
Kint, s benne lett az ég örökre fénytelen.
Nem félt a sötétben, mely egyre tömörült.
Teste hűvösödött hulla hidegre.
Béna csönd settent, gyűlt s hált le szíve körül,
nem vacogott, bár a semmi kilelte.
Nem kereste többé fájva, sietve,
ki ő, az lett ismét, mit hozott örökül.
Már óvta kikezdhetetlen identitás.
Mi mindig, nem fázott a lelke, lába,
s csak azzal, mit tett, provokálta a vitát.
Háromra hűlt harminchat foknyi láza,
amint terült végérvényes halálba,
s fakult horpadt arcának halotti máza.
Amit ő nem, a vég mindent elrendezett,
nem izgatta többé, mekkora költő,
mért égnek a kívül nem látható sebek,
s már az sem, hogy szegényes volt a bölcső,
honnan indult s örökéletbe jött ő,
ha ennek egyáltalán értelme lehet.
Flóra, Illyés, a sok barát békén aludt.
Önkéntes halála is lett ügyetlen.
Megszállta a csillagtalan éj a falut. –
Már tudjuk: ő döntött végső ügyekben,
a győzők magyarázkodtak szünetlen.
A halála szégyen. Ehhez lettünk tanuk.
