Ifjú filmrendezőink nyilatkoztak a tegnapi Indexben, és a többi között kifejtették, hogy Petőfi Sándor, mint filmtéma, számukra teljesen érdektelen, hiszen kurvapecér volt, a házassága után is szüntelenül csalta imádott feleségét. Szendrey Júlia pedig karrierista ringyó volt, akinek szintén nem akadt más dolga, mint hol ezzel, hol azzal ringyolkodni már a férje életében. Különben is Petőfi mint forradalmár és maga a forradalmárság az égvilágon senkit nem érdekel.
Az illető uraknak fogalmuk sincs ezek szerint arról, hogy költőként és emberként ki volt Petőfi Sándor. Csak az állításukra koncentráljunk egy picit (a bizonyítékok megtalálhatók pl. Hatvany Lajos Így élt Petőfi című, B5-ös formátumó, kétszer ezer oldalas, a Magvetőnél 1967-ben megjelent könyvében, amely a legteljesebb dokumentum-gyűjtemény Petőfiről és magyar alkotóról), Petőfi 1847. szeptember 8-án vette feleségül Júliát, az akkor 19 éves úrilányt, aki összehasonlíthatatlanul műveltebb volt, mint korának hasonló úrilányai, nem szólva kétségtelen tehetségéről. A koltói szép napok után Pestre költöztek, először Jókaival laktak közösen, majd másik lakást bérelve Petőfi hajléktalanná vált szüleivel együtt. Petőfi iszonyatosan sokat dolgozott, rövidesen kitört a 48-as forradalom és az utána következő események, amelyek alapvetően befolyásolták életét, olyan szoros gúzsba kötötték, hogy nem ért rá udvarolgatni és "kurvapecérkedni". Nem szólva arról, hogy a kellemesen átlagos külsejű, de eredetien viselkedő és gondolkodó Júliát (ha Júlia nem gondolkodik eredetien, akkor olyan előnyös házasságot köt, mint legkedvesebb barátnője, Térey Mari, akadt gazdag, előkelő kérője bőven) igaz szerelemmel imádta, és ez a szerelem kölcsönös volt. Júliát úgy befonták a hétköznapok, az anyós, após jelenléte, majd rövidesen a terhesség, hogy nehezen fért volna bele az idejébe a "ringyolkodás".
(Még nem volt 21 éves, amikor özvegy maradt. Egyetlen magyar nőnek sem kívánom azokat a körülményeket, azt a nyomást, amely rá nehezedett ezernyi oldalról. Kevés élettapasztalattal rendelekezett, nem tudott megmaradni a nemzet özvegyének. Kétségtelen, hogy ekkor gyengének bizonyult emberileg. Gyengének, de nem ringyónak, és a kettő között alapvető különbség van).
Petőfi, a mélyből jött és kamaszon még mostohább körülmények közé jutott plebejus mindent, amit elért, csak és kizárólag magának, bámulatos jellemének és istenadta tehetségének köszönhette. A tisztesség vele született és talán vele is halt meg - minden tekintetben. Csoda volt a magyar világban, csoda volt az emberiség történetében. Ő volt korának legnagyobb magyarja, ő volt korának legtisztább magyarja. Nem csupán forradalmár volt, hanem költő, abszolut értelemben költő. A forradalmiságát pedig nem szabad értetlenül félremagyarázni. Az ő forradalmisága alapvetően nem társadalmi-politikai forradalomra irányult, hanem a haza, Magyarország függetlenségének kivívására. Akik a mai fogalmak, vagy az 1948-56 közötti forradalmár fogalom-használata szerint értelmezik forradalmi magatartását (ami egész emberi magatartásának csak egy szelete volt), azok semmit nem értenek sem emberi mivoltából, sem hazafiságából, sem szellemiségéből, sem költészetéből.
De túl mindezen: élete olyan bámulatos és izgalmas volt, hogy Jókai sem tudott volna különbet kitalálni. Emberként, egész önmegvalósításának történetét tekintve csoda volt, a mi csodánk, csak éppen erről megfeledkeztünk, csúfosan megfeledkeztünk. Tény, hogy minden társadalmi formáció, történés megpróbálta kihasználni - egész a rendszerváltozásig. A rendszerváltozás viszont hányadék alkuk és kompromisszumok sorozata volt, a magyarság becsapása és önbecsapása, társadalmi és szellemi katyvasz. Nem volt többé szükség élesen látó emberekre: se Petőfire, sem Adyra és mindinkább elhanyagolandó lett József Attila is, nem szólva más nagy és jelentős íróinkról.
Petőfi élete, emberi magatartása, története születésétől a haláláig titkokkal teli mítosz. Az akkori körülmények között, az életviszonyai között hat nyelven tudott, írt útileveleket (csodálatos, máig élvezetes magyar prózát), verseket, fordított, a munka, a cselekvés, a szervezés megszállotja volt. Ha egyesek most csak úgy emlékeznek rá, mint hányaveti, összeférhetetlen kurvapecérre, imádott Júliájára mint a férjét csaló ócska ringyóra, azok elárulják önmagukat, elárulják a magyar irodalmat, elárulják a magyarságot, elárulnak minden igaz és szent értéket, elárulják az általuk nem értett és felfoghatatlant teljesítményt, elárulnak egy olyan magatartást, amelyet csak a tisztesség, az őszinteség, az abszolut becsület fogalmaival lehet leírni. Ezek az emberek megtagadják a csodát, a csodában azt a nemzetet, amelynek isten ajándékozta, annak ellenére, hogy eredetileg apja és anyja tót volt - fiuk pedig az egyik legnagyobb, legfényesebb magyar lett, a mi örök (ám elfeledett) lelkiismeretünk.
