FairyFeller:

A skandináv alternatíva - avagy: nemzeti kulturalizmus

...
"A svéd Malmö „arab negyede”, a Rosengard-lakótelep először a zsidók miatt került bele a globális hírfolyamba. Pontosabban az ott élő arabok tevékeny antiszemitizmusa miatt, aminek következtében az évtizedekig multikulturális alapon működő városrészből az utolsó zsidók is elköltöztek. Nemrég újabb „világhír” érkezett Rosengardból: ezúttal egy óvodát kellett bezárni a muszlim fiatalok rendszeres támadásai miatt. Ha a helyi lapokba belenézünk, azt látjuk, egyre több a svéd–mohamedán konfliktusokról szóló hír. Meg azt is, hogy abban a Svédországban, amelyik Európában talán a legkomolyabban veszi az integrációt, az együttélést, a kultúrák közötti párbeszédet, ma érezhetően arabés idegenellenes hangulat van, egyre többen kérdőjelezik meg az állam szolidáris alapú, diszkriminációmentesnek nevezett befogadási gyakorlatát. Svédország persze speciális eset: a 9 milliós országban nagyjából másfél millió bevándorló él, és relatív többségük muszlim, vagyis olyan emberek, akiket többnyire a bőrszínük, a vallásuk és a kultúrájuk is elválaszt az őshonos lakosságtól. Ugyanakkor a svéd példa mégis elgondolkodtató: egyetlen ország sincs a kontinensen, ahol ennyi pénzt, munkát és szellemi erőfeszítést áldoztak volna arra, hogy a nemzetbe „beépítsék” a messziről érkezett új állampolgárokat. Az évtized elején egy középsvédországi faluban testközelből is megfigyelhettem, hogyan működik a svéd integrációs modell. A korábban egy gyárbezárás miatt szinte elnéptelenedett településen akkor közel kétezer, javarészt mohamedán vallású bosnyák menekült élt. De csak átmenetileg: a polgármester elmondása szerint egy rövid felzárkóztató, nyelvtanító periódus (vagyis egy gyorstalpaló interkulturális átképzés) után családonként költöztették őket szerteszét az országban. Nem azért, hogy kiszúrjanak velük, hanem – röviden – azért, hogy kénytelenek legyenek integrálódni. Ha ugyanis egy tömbben maradnak, akkor nem tanulják meg a nyelvet, megtartják az otthonról hozott kulturális mintákat (például azt, hogy a családban a nők otthon maradnak – legkésőbb a tanköteles kor elérésekor –, nem vállalnak munkát, viszont sok gyermeket szülnek, amit a szociális ellátórendszer is bátorít, a férfiak pedig az első adandó alkalommal munkába állnak, még a legtehetségesebbek sem tanulnak tovább, mert el kell tartaniuk a gyorsan bővülő családot). Ezzel pedig magukat zárják ki a svéd társadalomból. A fentiekben kimondatlanul ugyan, de az is benne van, hogy az Európában az egyik legsikeresebbnek tartott svéd integrációs modell tagadja a multikulturalizmust.
 „Legyél svéd, és akkor elfogadunk arabnak, töröknek, bosnyáknak” – ez a szisztéma lényege. (Az elfogadás nemcsak az elvek, hanem a jogszabályok szintjén is működik – nagyon szigorú törvény garantálja például, hogy azonos képzettségű munkavállalók között nemhogy a bőrszín, de még az állampolgárság alapján sem szabad különbséget tenni a felvételnél, ha egyébként legálisan tartózkodnak az országban.) Ez a példátlanul hatékony, de a gyökereit tekintve nem multikulturális modell látszik most megbukni – nem csak Rosengardban –, és a bukás oka éppen az, hogy a jövevények ragaszkodnak a multikulturalizmushoz. A felülről vezérelt széttelepítés csak egy bizonyos határig működik: Svédországban is kialakultak kisebb-nagyobb mohamedán enklávék, jellemzően a nagyvárosokban, illetve a mérsékeltebb éghajlatú déli országrészben. Ezek a negyedek pedig kitermelik a svédül nem jól tudó, a helyi kultúrát nem ismerő vagy nem toleráló (jellemzően második generációs) muszlim fiatalokat, akik – nyíltan vagy rejtettebben – folyamatos konfliktusban állnak a többségi társadalommal. A helyzet kétségkívül paradox: a betelepülőknek a svéd állam előírhatja, elő is írja, hogy valamilyen szinten kötelesek megtanulni svédül, de a helyben, már svéd állampolgárként születő második generáció már bátran lehet szokásaiban és nyelvében is „idegen” – ez már az állampolgári szabadság körébe tartozik.

Az elégedetlenség és az idegenellenesség régóta fortyogó vulkánja 2005-ben tört ki először látványosan, amikor négy szomáliai származású fiú összevert és megerőszakolt két tizenéves svéd lányt. A helyi sajtót (nem csak a bulvárlapokat) és nyomukban a globális médiát körbejárta a 18 éves, szőke Linda dagadtra vert, véres arca.

Hasonlót korábban nemigen láttak a svédek, az interetnikai összetűzéseket a hatóságok óvatosan kezelték, azok ritkán kerültek bele a mainstream hírekbe.

 Jenny és Linda tragédiájából azonban országos ügy lett, egyebek között amiatt, hogy az újságok az első híradásokban (az érintettek állampolgárságának megfelelően) két svéd, egy finn és egy szomáliai támadóról írtak – az erőltetett politikai korrektség ezen a ponton erőteljesen visszaütött.

A toleranciából és előítélet-mentességből épített mesterséges gát egy pillanat alatt átszakadt: hirtelen olyan statisztikák jelentek meg a sajtóban, amelyekből kiderült, hogy a hasonló esetek gyakorisága a megelőző húsz évben megháromszorozódott, az erőszakos bűncselekmények mindennapossá váltak, az elővárosokban „összeomlott a rend”, és az elkövetők közül csak minden ötödik tősgyökeres svéd, a többi első vagy második generációs bevándorló.

Az adatok végigolvasásánál csak egy fokkal mélyebb elemzések (például a négy szomáliai fiú kihallgatási jegyzőkönyvei) pedig arra utalnak, hogy itt nem a színes bőrűek/más vallásúak bűnöző hajlamáról van szó, hanem igen gyakran arról, hogy a mohamedán, illetve a szekularizált keresztény (a svédek 90 százaléka az evangélikus egyházhoz tartozik) kultúrák között kibékíthetetlen ellentét feszül, például a nők szerepének megítélésében. Idézhetnénk itt annak a koppenhágai vallási vezetőnek a szavait, aki szerint a fiatal nők fejkendő nélküli jelenléte a fér fiak körében „felhívás az erőszaktételre”, de a helyzet annál súlyosabb, hogy egy ilyen vakhitű és sovén kijelentéssel elintézzük. A svéd lányok (még magyar szemmel nézve is) kifejezetten bátran, fesztelenül és kezdeményezően viselkednek a fiúkkal. Ezenfelül többnyire szőkék, kivétel nélkül felvilágosultak, és középiskolás korban a szex már gyakran része a mindennapjaiknak. Ez így együtt sok hithű mohamedán (de a korából adódóan szintén erősen hormonvezérelt) fiatalember számára szinte feldolgozhatatlan. Őket a saját kulturális közegükben elzárják a nőktől (nemcsak a korukbeli lányoktól, hanem úgy általában az összestől), a női testtel gyakran csak a nászéjszakán találkoznak, és ez a vallásuk tanításai szerint így helyes. Számtalan tanulmány rögzíti, hogy a svédországi arab (szomáliai, afgán stb.) fiúk a svéd lányokkal kapcsolatban egyszerre éreznek vágyat és megvetést, és tetteiket is ez a feloldhatatlan ambivalencia vezérli. A kultúrák ellentéte természetesen nemcsak Svédországban, illetve a mohamedán bevándorlók kitüntetett célpontjának számító Skandináviában érzékelhető, hanem kisebb-nagyobb mértékben szinte egész Európában. De azért nem mindenütt: Luxemburgban, ahol egyébként a kontinensen belül a legmagasa
 bb a bevándorlók és a vendégmunkások aránya, gyakorlatilag ismeretlenek az etnikumközi konfliktusok. A magyarázat az irányított betelepítés luxemburgi gyakorlatában rejlik: csak Spanyolországból, Portugáliából, illetve ezek egykori gyarmatairól származó (azaz sokféle rasszhoz tartozó, de kizárólag katolikus) betelepülőket fogadnak, a többi bevándorló dolgát mindenféle adminisztratív akadállyal nehezítik. A közelről nézve is működőképes modell természetesen nem arról szól, hogy a katolikusok jobb (békésebb, toleránsabb, törvénytisztelőbb) emberek, mint a más vallásúak, hanem elsősorban arról, hogy az etnikumközinek gondolt problémák valójában kulturális gyökerűek, és semmi közük sincs a rasszokhoz. Meg arról, hogy talán mégsem az ördögtől való, ha egy befogadó ország bizonyos elvek alapján válogat a betelepülni szándékozók között. Erről a kérdéskörről nagyon nehéz a politikai korrektség
  hagyományos fogalomrendszerét használva beszélni, de előbb-utóbb muszáj lesz. Amikor például a német kancellár elbúcsúztatja a multikulturalizmust, az nem azt jelenti, hogy Angela Merkel rasszista lett, inkább annak belátását, hogy a közös értékek mentén sokkal könnyebb megszervezni az együttélést (ennek jegyében kacérkodnak most a németek a spanyol és a portugál munkaerő-felesleg becsábításával). A lopakodó, de kétségkívül folyamatban lévő paradigmaváltás ma elsősorban a politikában érhető tetten. Egyebek mellett a sok szempontból szélsőséges Dán Néppárt választási sikereiben, amelyekből súlyos hiba lenne azt a következtetést levonni, hogy a dán társadalom „jobbra tolódott”. Hogy nem történt ilyesmi, azt a rendre baloldali gazdasági programmal kampányoló néppárt vezetői tudják a legjobban – a dánok továbbra is ragaszkodnak a jóléti vívmányokhoz és a társadalmi szolidaritáshoz, sőt a b
 evándorlást sem ellenzik kategorikusan, de csak olyan betelepülőket szeretnének befogadni, akik szintén elfogadják ezeket az értékeket, meg a dán kultúrát (magyarul: a választók rendet akarnak, és kevesebb olyan potyautast, aki csak a juttatások miatt választja Dániát). Mióta a néppárt felismerte ezt az egyszerű összefüggést, töretlenül szárnyal, elsősorban a szociáldemokratáktól hódítva el a szavazókat. A dán belpolitika pedig – mivel tömeges szavazói igény mutatkozott rá – elfogadta az új napirendet, például azt, hogy állampolgárság csak annak jár, aki megismeri a dán nyelvet és kultúrát, hajlandó dolgozni, büntetlen előéletű, és részt vesz a helyi (dán) közösség életé ben. Pia Kjaersgaard pártelnök nézetei az egész régió közgondolkodását formálják, például az olyan mondatok, hogy
„amennyi ben a svédek Stockholmot, Göteborgot és Malmőt Skandinávia Bejrútjává kívánják változtatni, bandaháborúkkal, becsületgyilkosságokkal és tömeges nemi erőszakokkal, csinálják csak. Mi legfeljebb lezárjuk az Öresund-hidat.”
Az ilyesmire a tenger (és a dán–svéd határ) túloldalán is rezonálnak a szavazók. Hasonló folyamat játszódott le Norvégiában a második parlamenti erővé nőtt (és a jobb–bal ellentétpárral szintén nehezen leírható) Haladás Párt főszereplésével, amely a multikulturalizmussal szemben szintén az asszimilációt kultiválja, és ugyancsak az ottani baloldal (Munkáspárt) szavazóbázisából merít. (A Haladás Párt struktúrája és működési gyakorlata amúgy sok ponton rokon a Fideszével: az országos elnökség döntéseinek végrehajtása az összes alapszervezet és tag számára kötelező, a pártvezetés pedig közvetlenül is beleavatkozhat a képviselő-jelölési folyamatba. A „történelmi” norvég pártoknál ez elképzelhetetlen lenne, mint ahogy az is, hogy a többségi irányvonaltól elhajlókat egyszerűen kizárják. Ez a szisztéma ugyanakkor megkönnyíti az ilyen nehezen feloldható dilemmák kezelését. Európa viszo
 nt egyelőre akkor is a multikulturalizmus felé tart, ha azt esetleg a politikai közösség valamikor nyíltan megkérdőjelezi vagy elutasítja. Az EU-ban élő muszlimok számát jelenleg 15–25 millióra becsülik, és a század végére akkor is elérhetik a százmilliós nagyságrendet, ha a bevándorlás a jelenlegi szinten marad (és nem gyorsul fel). Néhány angol, holland, francia és svéd régióban, illetve nagyvárosban már néhány éven vagy évtizeden belül többségbe kerülhetnek, ami azt jelenti, hogy döntő szavuk lesz a helyhatóságok pénzügyi, oktatási, kulturális döntéseiben. Európa ettől még nem válik Arábiává, de az együtt (nem) élés kihívásaira hamarosan válaszolnia kell."
...

[ nol.hu/lap/hetvege/20110212-udvozlet_eurabiabol ]

***

Még a Népszabadság is elismeri annak tényét, hogy Magyarországon kívül gyakorlatilag mindenhol máshol engedélyezett a származás és állampolgárság alapján történő bűnügyistatisztika-vezetés. A szerző azt írja: "...talán mégsem az ördögtől való, ha egy befogadó ország bizonyos elvek alapján válogat a betelepülni szándékozók között."
Ezek szerint a személyiségtípusok, embertípusok alapján történő válogatás egy teljesen érthető dolog? Miféle „náci” szöveg ez...? Vajon akkor is leírhatna ilyeneket "álszent számonkérés" nélkül, ha mondjuk egy ellentétes politikai hátterű médium munkatársa volna...?

Úgy vélem, az intelligens, civilizált emberek képesek egymás különbözőségét is tiszteletben tartani. A kölcsönös, kettős mércét el-, és megvető tisztelet az, amely a tolerancia, egymás megértésének alapja, a híd különböző kultúrák között.

Miért van az, hogy például a kínaiak, vagy a japánok (vagy éppen a tibetiek) bár messziről jönnek, más származásúak, teljesen más kultúrájúak, mégis képesek a beilleszkedésre, a szívélyes fogadtatás kiérdemlésére?

Miért van az, hogy a perzsákat a világ minden részén szívélyes, békés, barátságos embereknek ismerik, akik a nyugaton szintén nagyon jól beilleszkedő, civilizált nép (pedig teljesen más kultúra)?

Ezeket a távoli országokat nem véletlenül hozom fel példának. Vegyük csak azonban Görögországot, népszerűsége nagy részt kultúrájában, vendégszeretetében (és barátságos áraiban) rejlik. Sokan érzik magukat jobban "otthon" Görögországban, sokan vágynak inkább a görögök közé a magyar turisták közül ahelyett, hogy hazai üdülőhelyre utazzanak. Nem csak a tenger, nem csak az árak, hanem a barátságosság, a civilizáció végett is.

Már számos alkalommal igyekeztem megfogalmazni, több fórumon is, hogy nem kinézetről, genetikai származásról van szó a társadalmi feszültségek kapcsán. Kultúrákról, anti-kultúrákról; civilizációról, civilizálatlanságról, antiszocializmusról, közösség-ellenességről, közveszélyességről.

Ha én nem bántok másokat, nem sértem meg mások egyenlő jogait (és az egyenlő jogokat is tiszteletben tartom), nem lopok, nem vezetek meg másokat, stb., akkor nem lehet ok arra, hogy a társadalom kivessen magából. Kinézetemtől függetlenül. Ha én tisztelem mások egyéni szabadságát, amely nem közösségellenes, vagy amely nem sérti meg az én szabadságomat, a személyi szférához való jogomat, ha én elfogadom mások szabad választását az életútját illetően (attól függetlenül, hogy -szerintem- az illető a jó, vagy rossz utat választotta magának), akkor elvárhatom ugyanezt fordítva is az egyenlő jogokra és a kölcsönös tiszteletre hivatkozva.
Természetesen az ember közösségi lény, hatással van másik emberekre és bizonyos lehetősége is van arra, hogy másokat jó, vagy rossz indulattal befolyásoljon. De van egy határ, amelynek az átlépése már jogtalan és bűnös. Ez a határ a legalább minimális közösségi, együttélési szabályok betartása, és az egyént befogadó közösség tiszteletben tartása volna.

Ha erre nem képes és nem hajlandó, akkor: ne jöjjön ide, vagy menjen el a saját országába, ha pedig nincs, akkor csináljunk nekik...

A fogyatkozó lakosságú, ritkán lakott Oroszország déli peremterületén hatalmas lakatlan részek vannak, amelyeket ki lehetne bérelni, vagy autonómiát kialakítani, nemzetközi megegyezések útján. Aki még a legalapvetőbb törvényekkel folyamatosan ellentétbe kerül, az választhassa az állampolgárságról lemondást a szigorú (nem mesterszakácsok főztjén hizlaló) börtönbüntetések, munkatáborok helyett.

Ez csupán egy vízió, de más megoldás valószínűleg nem lesz.