Szőcs László, az Erdélyből szalasztott dilettáns költő és botcsinálta (vagyis Orbán) államtitkár, összevitatkozott a pártnak nevezett LMP című felkészületlen emberekből álló csoportocska egyik megélhetési képviselőjével, aki ráadásul megélhetési költő is. Ez utóbbi, lábát az államtitkár úrba törölve, kifogásolta, hogy e jelentős hatalommal bíró senki miért húzott ki négy költőcskét a József Attila díjra javasoltak közül és írt helyükre másik négy, díjra érdemesített érdemtelent. A kulturális államtitkár erre tollat ragadott, és hangsúlyozva, hogy mélyre süllyed, amikor egyáltalán válaszol senki költőként egy másik senki költőnek, jó alaposan beletörölte az erdélyi sártól elnehezült lábát a megélhetési képviselő önérzetébe. Legfőbb, talán nem egészen megalapozatlan, de ennek ellenére brutálisan ostoba érve az volt, hogy ez a bizonyos képviselő úr azért hadakozik mások József Attila díjáért, mert lényegében a maga meg nem kapott Kossuth díjáért jártatja a száját, vagyis a lányának mondja, amit a menyének szán.
Érdekes mindez? Nem. Csupán két huszadrangú szellemi pojáca vitája. Hogy mégis felemlítem, csupán azért teszem, mert Szőcs államtitkár úr magatartása jellemző az egész kormányzatra: mindent csak ő tud, és szava szent és megmásíthatatlan, mert az egyedüli és kizárólagos igazság. Véleménye sokkal több és nagyobb bölcsességről tanúskodik a díjra érdemesek közötti válogatásban, mint a díjra jelölő irócsoportosulásoké. Szőcs magatartása, minden megnyilatkozása kétharmados államtitkári flegmáról, önteltségről, úrhatnámságról, stupiditásról és mindenki hülye, csak én vagyok erdélyi betyár pofátlanságról tanúskodik.
Azt gondolom, személye jó választás volt. A magyar kultúrán már alig lehet rontani, így áldatlan tevékenysége nem sok vizet zavar, miként azé a disznóé sem, amelyik kéjesen hentereg a pocsolyában, nem törődve azzal, hogy tőle még csak mocskosabb és bőzlőbb lesz az a bizonyos pocsolya, amit úgy különben fideszes kulturális életnek becéznek jobb körökben.
