TISZTELT BLOGLÁTOGATÓK!
MEGJELENT A KIÁLTÁS A MINDENSÉGBEN CÍMŰ VERSESKÖTETEM, 160 OLDALON, CÉRNAFŰZÉSSEL, KEMÉNYTÁBLÁS, VÉDŐBORÍTÓS FORMÁBAN.
MIT TEHET A KÖLTŐ? PRÓBÁLJA, KAPÁLÓZVA FELHÍVNI MAGÁRA A FIGYELMET. eNNEK TALÁN LEGJOBB MÓDJA EGY VERS.
Mit dugdos, merít, öblít a való?
Álságos, mint a trójai faló.
Gyérít és derít, erre van igény,
megrendelésre szédít a szirén,
addig sincs magánál, ki dalra csábul,
mit bánja, csipkés cselben vész galádul.
„Nem a való hát, annak égi mássa
Lesz, amitől független az ének varázsa” –
írta a Mester, s illik neki hinni,
ki szeretne versben látszón kiríni.
Tudom: „szép a forrás, fürödni abban”,
de nehéz mocsok buzdul fel a habban.
Senki se bámul céltalan az égre,
csak hogy csillagok távolát bemérje.
Nem kér verset, ki megmerül a szennyben,
mely az ölelésben génjébe cseppen.
Ingyen elkeltek a testvéri tankok.
Szép lány, ha pénzes, csókolgat varangyot.
Egyedüli gond a megélhetés,
gáláns, ki pénzért akár ölni kész.
Fekete lyuk! – kultúrát nyel a diszkó,
nem dallam az, mit lehel a tilinkó.
A munkás nem érték, csak ki celeb,
kiérdemli hánytatón ember, eb.
Felgyűlt sötétben tévelyeg a bolygó –
megszökött isten, a mindent megoldó.
Mert nincs mérce, megalkuszik, ki boldog,
önmaga csali, bekapja a horgot.
Mert költőnk emberi s tükre: a vers is,
kerülendő lett, mint a bubopestis.
Ember csak képzelheti: szertelen,
kijátssza szellem, prosti szerelem.
A költő éhen hal, vagy él szorongva,
beleszokva, mit kutyul, a mocsokba.
Hazudik, s nem bántja, ha rajta fogják.
Hogy megtűrjék itt, elfogadja sorsát.
Kiket megvet, azoktól nyeri díját,
mert fölös, nem könyveli lelke híját. –
Kísért, legyek jó, önzetlen szeressek,
ne döntsek másra s magamra keresztet.
Fajom, fajtám, ha lehet, felemeljem,
bármily közömbös, gyávultan kegyetlen.
Csillagot szépítek kecsesre váltig,
ne riassza a túlvilági kárpit.
Meg kell halni, azt is elfogadom,
s ha kell, másokért magamat adom.
De már látszik, felfordul minden itten,
hevül a föld, a lét szájalt hitekben.
Tévedt elmék önmagukkal ölik,
ki értük, rajtuk, velük őrködik
a pörkölő, satnya vallási eszmén,
legyen halk muzulmán, ringyó keresztény. –
Mint álljon meg e földi talajon
anyag értelme: emberi fajom?
Szégyellem, hogy így kell gyötrődnöm, élnem,
helyettük ellenükre jót remélnem.
Bár viszolyognak tőle, dalba fognom,
értük a mindenséget eldalolnom.
Ferdül a világ gyémánt tengelye.
Elkopott benne a költő helye?
Nem, nem! Mondjuk el újra, bármi áron,
bolygónkon győz az a kedves álom,
amit hárommilliárd éve látott,
fajunk megmenti magát, s a világot.
