A csodálatos Petrarca, a Laura-szonettek szerzője írja az ezerháromszázötvenes években Avignonról, illetve az egyházról, egész pontosan az emberi viszonyokról és így az élet valóságos voltáról:

A vad Rhodanus az örvénylő Cocytushoz, vagy a pokolbeli Acheronhoz hasonlít, ahol a halászok (Jézus tanítványai) egykor szegény öröksége (a kereszténység) most hatalommal országol, úgy elfeledkezve eredetéről, hogy azon csak ámulni lehet. Elképed az ember, ha azokra gondol, és ezeket látja itt arannyal, bíborral rakottan a fejedelmektől és nemzetektől orzott zsákmánnyal hivalkodva, amikor a partra vont bárkák helyett fényűző palotákat lát s a hegyeken a villák kerítéseit a szegényes hálók helyett, amelyekkel hajdan a galileai forró napon szűkös élelmüket alig tudták megkeresni... Itt most hazug beszédet hallani, igazság híján való papírokat látni, melyeket a függő ólompecsét hálókká változtat, s ahova Jézus nevében, de Béliál (az ördög, a gonosz) mesterkedései által  a keresztények hiszékeny tömegét befogják, hogy rövidesen pikkelyeitől megfosztva a gondok lángjai és a pusztító parazsak közepette sütögessék s majdan kapzsi hasak öbleit megtöltsék. A szent magány helyett elvetemült tömeget látni, a legpimaszabb csatlósok özönlő hadsorait; a tisztító böjtök helyett élveteg lakomákat, ájtatos zarándokok helyett embertelen, aljas semmittevést, az apostolok mezítelen lába helyett a tolvajok hófehér paripái száguldoznak arannyal felszerszámozva, arannyal borítva, aranyat harapdálva, és ha isten e szolgákhoz nem illő fényűzést meg nem fékezi, maholnap arannyal patkolva".

Elég itt-ott behelyettesíteni Petrarca szavait mai kifejezésre, és máris előttünk áll siralmas és szánalmas életünk, amelyen uralkodik a világi hatalom és az egyház, s mi ostobán, megtévesztetten és önmagunkat becsapva hozsannázunk mindehhez - a végső pusztulásunkig.