- Bocsássatok meg, uraim - mondotta Széchenyi István 1848-ban a lakására meghívott vendégeknek -, hogy megvárakoztattalak benneteket. Nem hivatalos elfoglaltság, nem, nem. Valami merőben más. Kevesebb annál, több annál. Minekelőtte beléptem ide, dolgozószobámban tépelődtem. Kebelemben iszonyú vihar dúlt - és itt elnémult, ujjait szokása szerint begombolt kabátja szárnyába akasztva. - Lassan gyülemlett bennem ez a vihar, kétség kétségre, felleg fellegre, de történetesen most robbant ki. Én pedig döntöttem - megint szünetet tartott. - Évek óta azon tünődöm, érdemes-e még folytatni építő munkánkat? Kezdetben fölcsillanna egy-két pisla reménysugár. Azóta a láthatár teljesen elborula. A politikai helyzetet ismeritek. Szükségtelen részletezni. Vérről álmodunk, beszélünk mindannyian. Itt állunk Európa közepén, mint Európa szégyene. Népünk tunya, bárdolatlan, úrhatnám, az igazság iránt érzéketlen, kötelességre renyhe, pallérozásra nem fogékony. Talán távol keleten, termő-talajában virágozhatott is volna, de ideplántálva a nyugatra, elkorcsosult, alacsonyságba süllyedt, megvénhedett. Hiába ojtjuk be a míveltség nemesebb ágával ezt az agg törzset. Ha nyugativá válik, akkor elveszti eredendő sajátosságát és egyéniségét, idegenné lesz, ha pedig elhanyagoljuk, akkor kiszárad, elcsenevészedik. Így se nyugati, se keleti, se európai, se magyar. Mi is az értelme annak, hogy valaki magyar? - kérdezte és fölvetette ideges fejét, hetykén, majdnem kihívóan. - Mi az értelme, hogy olyan nyelvet beszélünk, melyet már egy kőhajításnyira sem értenek? Mi az értelme annak, hogy egy maroknyi népecske ilyen idea fixá-val él s ragaszkodik ősei őrületéhez? Nem uraim - mondotta és zilált haját homlokára csapta - nem uraim - mondotta mégegyszer emelt hangon, csaknem kiabálva -, ennek semmi értelme sincsen. Semmi értelme sincs annak, hogy kirekesztessünk a mívelt népek közösségéből. Semmi értelme, hogy itt, a világmappa egy parányi pontján nemzetesdit játsszunk. Semmi értelme annak, hogy fiainknak és azok fiainak átadjuk nyelvünket, mint valami örökletes nyavalyát. El kell hát felejtenünk - szólt növekvő hévvel -, mielőbb bele kell olvadnunk a németségbe, a monarchiába. Az ausztriai örökös tartományok kifejlődése, nemzetiségünk, nyelvünk végleges megszünte áldás és jótétemény leend nekünk is, az egész emberiségnek is. Csak az első nemzedéknek fog ez fájni. Az utána következő áldandja érte emlékünket. Meg kell semmisülnie a magyarnak, le kell tennie minden revolucióról, izgágaságról. Nekünk pedig csak egy kötelességünk van: szabad folyást engedni a világhistória könyörtelen eseményeinek. Más út nincs. A biztos megsemmisülés vár ránk. Kétféle halál között választhatunk: az egyik fájdalmas, a másik fájdalmatlan. Higgyétek el, nem csekély lelkitusák, hosszú napok, hosszú éjszakák után az utóbbit választottam szerencsétlen népem számára. Ilyeténképpen legalább nem érzi az elkorcsosulás bűntudatát, nem sejti, hogy rövidesen szemfedél borul rá és koporsó. Másíthatatlan elhatározásom tehát, hogy munkámat ezennel egyszer és mindenkorra megszakítom. Majd belepi a por. Csak az fáj, hogy az alvót felriasztottam. Majd elalszik újra - legyintett és már gyorsabban beszélt, szinte hadart. - Metternich herceggel mindezt közöltem. Ő baráti békét ajánlott. Biztosította a fájdalmatlan halált. Hogy mit míveltek ti, az kizárólag rajtatok múlik. Sajnálom, hogy idefárasztottalak. Csak ezt óhajtottam értéstekre adni. Más mondanivalóm nincs.
Kosztolányi Dezső: Lenni vagy nem lenni - 1930.
