Azon kevesek közé tartozom, akik Wittner Máriát már 56 viharos napjaiból ismerik, és egyenesen a Corvin közből. Akkori tapasztalataim szerint, nyugodt lélekkel állíthatom, a politikailag megfelelni akaró Dániel Péter legalább annyira primitív, mint a szintén megfelelni akaró, csak ráadásul mérhetetlenül műveletlen Wittner Mária. Dániel Péternek fogalma sincs az akkori viszonyokról, konkrét emberi helyzetekről, például arról, hogy milyen összetételű volt a Corvin közi forradalmár "sereg", hogyan zajlottak ott a mindennapok, és tudatlanságában vádaskodik. Az pedig kifejezetten bántó pofátlanság, hogy a fejjel lefelé felakasztott hullát leköpő kb. 35 éves nőt Wittner Máriával azonosítja. (Eörsi László védelmébe veszi Wittnert és azt írja, hogy a képen látható nő Papp ezredes holttestét köpi le, ami tévedés. Az Erkel Színház mögötti akácfára a "forradalmárok", valójában mocskos csőcselék, Asztalos János honvéd ezredest akasztották fel. Papp honvéd ezredes még élt, amikor egy "forradalmár nő" felhasította a mellkasát és a még dobogó szívét kitépte és felmutatta. Papp ezredest utána, szintén fejjel lefelé a pártházzal szemben lévő nyárfára akasztották fel. Mindezt nem tanulmányaimból tudom, hanem abból, hogy a Corvin köziekkel - nem dicsekvésként mondom - magam is ott voltam a téren).
Érdemes egy kicsit hátrébb farolni. A vasesztergályos szakmunkásvizsga után több helyen dolgoztam, majd ahhoz a gyárhoz kerültem, amelynek a Szövetség utcában volt egy közvetlenül utcára nyíló, féltetejű, egykori szíkvíz üzemből átalakított munkásszállása. A munkásszállás ajtaján belépve balra egy kb. 15 négyzetméteres, bádogszekrényekkel zsúfolt kis szoba volt étkezést szolgáló asztallal. A nagy térben tizenegy emeletes vaságy sorakozott. Azokkal szemben három, csak hideg vizes mosdó és a terem végén balra huszonkét emberre egyetlen WC, amelyből a bűzt egy gyenge ventilátor igyekezett kihajtani - már amikor működött. A munkásszállásra már október 23-a előtt is sok lány, fiatal nő bejárt, és éjszakánként olykor hat-nyolc vaságy is nyiszorgott a nem rendeltetésszerű használat okán.
Én nem kétévesen kerültem lelencbe, mint Wittner Mariska, hanem három hónaposan, és nem intézetben éltem, mint ő, hanem sokkal rosszabb körülmények között nevelőszülőknél. Wittner Márai egy, az élettörténetét firtató interjúban azt mondja, hogy a nyolcadik osztály után gimnáziumba került - ebben is szerencsésebb volt nálam, mert annak ellenére, hogy jó tanuló voltam, vasesztergályos ipari tanuló lettem. Wittner sok kicsi hazugsága között az egyik említésre méltó, hogy azért ment el a gimnáziumtól a kedve, mert rögtön év elején feleltették kémiából és egyest kapott s attól kezdve a tanár üldözte. Én azt gondolom, hogy inkább nem füllött a foga a tanuláshoz, hiszen én 1956 szeptemberében, saját elhatározásomból, a Barcsay Gimnázium esti tagozatára iratkoztam be és a tanárok megértéssel, segítőkészen foglalkoztak velünk, nem is szólva a munkahelyemről, ahol rögtön biztosították, hogy folyamatosan egy műszakos legyek és így alkalmam nyíljék esti gimnáziumba járni, mintha a munkahelynek olyan nagy szüksége lett volna gimnáziumi érettségivel rendelkező szakmunkásokra.
Ha Wittner talán nem is volt "bableveses kurva", annyi biztos, hogy nem járt összeszorított combbal a világban, s ennek is lehetett a következménye, hogy 16 évesen teherbe esett, és persze a fia ugyanott folytatta, ahol az anyját megpróbálták tisztességes életre nevelni: a lelencben. Hogy mindezt megelőzött volna 16 évesen egy nagy és felelőtlen szerelem, s ennek következménye lett volna nem éppen kívánatos terhessége, azt csak a forradalmár asszony tudja. De ne ragadjunk le ilyen részleteknél.
Október 23-án az egész munkásszállás részt vett a tüntetésen, mert addig nem ismert balhénak ígérkezett. És természetesen a folytatásban is. Mint annyian mások, én is ott voltam a Rádiónál, majd az Astoriában, ahol megcsodálhattam annyi film főhősét, Sinkovits Imrét, aki a Bem szobornál a Nemzeti dalt szavalta. A Rádió egész ostroma egészen máshogy zajlott, mint azt a vele készült interjúban a hős forradalmár asszony elmondja, amiből következik: lehet, hogy ott sem volt.
Egy biztos: miután részt vettünk a Sztálin szobor ledöntésénél és a Rákóczi út és Nagykörút kereszteződésébe történő szállításában, értesültünk arról, hogy a Rádiónál "ölik a magyar embereket" és odamentünk. A munkásszállás vagányai rögtön beszálltak a buliba.
Ennek következtében a munkásszállás rövidesen fegyverraktárrá alakult át. Forradalmár társaink rengeteg soha nem látott finom kaját és italt hordtak oda - gondolom, kifizették az árát. És a kishölgyek is igen elszaporodtak. Vagyis a szocialista erkölcs tanítása olyan nagyon nem fogott az ifjú nemzedéken, válogatás nélkül űzték egymással, a dicsőségesen megvívott csaták után, a fürdőszoba nélküli szexet. A partner-váltogatás esetén elég volt egy nedves hideg vizes törölköző, hogy a hölgy ismét használható állapotba kerüljön.
Mindezt csak azért említem, hogy bableves ide, bableves oda, akkoriban is könnyen ment a fiatalok szexuális ismerkedése. Október 30-ig igen sok minden eseményt átéltünk - ezekről elég részletesen írok Csapataink harcban állnak című regényemben -, mígnem október harmincadikán kora reggel a szállás néhány lakója, akik akkor már a Corvin közben domborítottak, beugrottak értünk - a munkásszállás kétszáz méterre volt a Köztársaság tértől -, hogy vegyünk részt az ávósok kifüstölésében.
Így kerültem, még a harc megkezdése előtt és az ostromra készülés közben a térre, és az Erkel Színház tetejéről a szobaparancsnokunkkal, aki a Corvin köz egyik büszkesége volt, később pedig időben disszidált, mindent végignézhettem. A pártház ostromát, elestét, az utána következő össznépi iszonyt, amelyben jelentős szerepet kapott és játszott a drukkoló csőcselék is. Az persze nem igaz, amit Eörsi állít, hogy már azon az este megkezdődött a téren az ásás. A kutatás a titkos bunker kijárata után a szennyvíz csatornákban igen, de ásni csak másnap kezdtek a Keleti tériek. Én csatlakoztam, ezt ma már szégyenkezve mondom, a forradalmárokhoz és az a megtiszteltetés ért, hogy kb. tizenötöd magammal az első éjszaka őrségben voltam a pártházban, hátha előbújnak az éj csöndjében a föld alól az ávósok. Tizenhét éves voltam. Nagyon féltem és nagy dolognak éreztem, amiben részt veszek.
Másnap este már a Corvin közhöz tartozó Práter utcai iskolában aludtam, a mádik emeleten, a lépcsőtől rögtön balra nyíló első tanterem volt a kijelölt körletünk. Rögtön megkaptuk a nemzetőri igazolványt is. Sok feladat adódott, de azt nem lehet állítani, hogy kemény szervezettség uralkodott volna. Elég sok mindenben részt vettünk a saját szakállunkra is. Hozzátehetem: sok szemét dologban is. Fontos volt, hogy a Köztársaság téri pártház előtti bunker rejtélye minél előbb napvilágra kerüljön. Lázasan közreműködtünk ebben. A "századunkban" a többség 13-14 éves gyerekekből, hozzám hasonló suhancokból állt. Mi, akik iparítanuló iskolát végeztünk, némiképpen értettünk a fegyverhez, mert elsőtől kezdve - kétéves volt az ipari tanuló iskola - részt vettünk honvédelmi oktatáson, rendszeresen jártunk lőtérre célba lőni. De hogy jelentős honvédelmi ismeretekkel rendelkeztünk volna, a legjobb indulattal sem állítható, és meleg helyzetekben eléggé teli volt a gatyánk.
Több ízben is részt vettünk olyan emberek begyűjtésében, akiknek állítólag fontos ismeretük volt a pártházról, illetve a bunker megépítéséről. November 1-én vagy másodikán éjfél tájban a Lipótvárosba mentünk, és velünk tartott egy feltűnősködő, riszáló, hangosan röhögő fiatal nő is, aki a "századparancsnokkal" láthatóan eléggé jól összestimmelt. A hölgyecske élen járt a zsidózásban és az illető zsidó úr letartóztatásában, akit aztán teherautóval, amelynek platóján tartózkodtunk vagy harmincan, a Köztársaság térre vittünk és ott átadtuk a parancsnokságnak. Talán két óra is lehetett, amikor visszaérkeztünk a körletünkbe. Utólag határozottam állíthatom, hogy a hölgy - egyik a több kamaszlány közül - Wittner Mariska volt.
A padlóra dobott matracokon aludtunk - volna, ha a nagy forradalmi hevülettel végrehajtott nemi aktusok nem zavarták volna álmunkat. Rohadt sötét volt, hiszen a Práter utcában sem volt közvilágítás. A röhögéseket és a nyögéseket hallottam. Hogy konkrétan Mariskát dugták-e, nem állíthatom, mert nem láttam, de hogy a jelenlévő nőneműeket lényegében véve kivétel nélkül nagykorúvá avatták - ha ugyan már nem voltak azok! -, abban eléggé biztos lehettem.
Mariskát ott többé nem láttam. November 4-én hajnalban repeszgránátokkal lőtték az egész Corvin köz környékét, miközben a körúton T52-es páncélosok csörömpöltek. Bennünk pedig megfagyott a lélek is. Nem volt nagy művészet repeszektől megsérülni. Mariska sérülése olyan súlyos nem lehetett, ha november 9-én már Bécsben volt. Bezzeg minket a parancsnokság november 4-én este kilenc tájban evakuált. A Szigony utcában foglaltunk el új állást és reggel onnan mentünk tovább.
Hogy a Vörös Hadsereggel vettünk fel a harcot, az enyhe túlzás. Sok páncélos és reguláris szovjet katona lépte át a határt, de nem a Vörös Hadsereg, amely akkoriban mintegy hárommillió katonát számlált. November 6-án még voltak lövöldöző gócok, de már sokad magammal az utcán mászkáltam.
56 igazán nem a bizonyos 12 napon mutatta meg igazi arculatát, hanem a történések előtti hónapokban, majd november 4-e után, amikor a munkásság is bekapcsolódott az ellenállásba, amely már nem fegyverekkel zajlott, de ugyanolyan veszélyes volt, mint maga az esztelen, összevissza lövöldözés. Sok mindent átéltünk, akik úgy döntöttünk, hogy itthon maradunk és itt keressük a boldogulásunkat. Egy valamit nagy biztonsággal állíthatok: 56 nem az volt, aminek közvetlen utána, majd évtizedek múlva, illetve 1990 után állították. Az igazi arculatát talán egyszer majd megrajzolják a késői utódok, ha ugyan egyáltalán érdekel az még bárkit is.
