A mai Népszabadság ünnepli 1956-ot. Persze a maga módján. A hétvégi melléklet közöl egy fotót: Tildy Zoltán államminiszter, Nagy Imre miniszterelnök és Maléter Pál honvédelmi miniszter látható rajta. A kép egésze viszonylag derűs hangulatot sugall. Talán november 1-én készülhetett, amikor Maléter a honvédelmi miniszter első helyettese lett. A kép aláírása mégis az, hogy ők hárman november 4-én üldögélnek a Parlamentben, miközbebn kint ropognak a dicső Vörös Hadsereg fegyverei és a magyar Országgyülés háza elé csikorgó lánctalpakkal felsorakoznak a T-56-sok. Milyen vakmerőek! Micsoda lelki nyugalommal rendelkeznek.
Csak éppen ez az állítás nem igaz. Volt annak akadálya száz is, hogy nem akkor üldögéltek ott.
A miniszterelnök bajtárs és az immár isten tudja hanyadszor átalakított kormányban funkcionáló bajtársak - a november elsején eltűnt Kádár János bajtárs is, sőt, ő még náluk is jobban - pontosan tudták, hogy a szovjet elvtársak úgy mentek kidelé, hogy hosszú tömött sorban Magyarország területére tartottak. Folyamatosan elözönlötték a Dunántúlt és lényegileg az egész országot. Leszerelték a magyar néphadsereget. Megszállták a laktanyákat. És november 3-án este már a vecsési káposztára ontották a környezetszennyező gázolaj bűzét a szovjet tankok. Egyébként akkor éppen kissé hűvösebbre fordult az idő, de azért még nem vált zorddá. Legfeljebb a politikai széljárás az október 30-án lezajlott Köztársaság téri ostrom után, amikor is a "forradalmárok" igen ötletesen fejjel lefelé akasztották fel az ávósnak kinevezett nem ávósokat. És géppisztoly sorozattal lekaszálták a foglyul ejtett "rohadt ávósokat", a besorozott kiskatonákat. A legmagasabb rangú Várkonyi hadnagy már korábban elesett.
Ez a fölösleges és értelmetlen ostrom a maga szürnyűségével nagyon fellelkesítette a Nyugatot, és felbosszantotta Kínát, elbizonytalanította Titót, a szovjet elvtársakat pedig arra ösztönözte, hogy cselekedjenek - elképzelésük szerint. Hruscsov kalandos úton Jugoszláviába repült - akkor még ilyen nevű ország is volt! - és hevesen agitálta Titót, aki beadta a derekát, beleegyezett a szovjetek által megálmodott rendcsinálásba. A következetes Titó elvtárs...
Már minden készen állt arra, hogy a világ akkor legnagyobb hadseregével rendelkező Szovjetunió belecsapjon a lecsóba, és móresre tanítsa a dicsőséges magyar ifjúságot, amelynek mintegy 10-12 ezer, olykor önmagáról megfeledkezett tagja, felajzottan várta, hogy az a harc legyen a végső... Mert éltette őket a remény, hogy jön a NATO, jön az ENSZ, és Magyarország fővárosa lesz a harmadik világháború dicstelen színtere... De ezt csak mi gondoltuk a Corvin közben, mi, akik egyszál puskát szorongatva álmodoztunk a semleges, független, a nyüzsgő többpártrendszertől hirtelen fölöttébb demokratikussá lett Magyarország fényes jövőjéről és persze a magunk jutalmáról, hiszen a széket mi toltuk Nagy Imre bajtárs feneke alá, mi, a dicső pesti srácok... (Kaptunk is érte egy nagyon szép szobrot a Corvin mozinál... Ezennel felhívom rá a színesfémtolvajok figyelmét.)
Malétert az előrelátó szovjet elvtársak november 3-án Tökölre hívták tárgyalni. A vendéglátók között ott volt Szerov tábornok is, aki a nagy utat nem azért tette meg, a háta mögött hatvanezer állíg felfegyverzett harcossal, hogy a honvédelmi miniszter bajtárssal tárgyalgasson, hanem ... szóval tudjuk, miért. Maléter, aki szovjet partizániskolát végzett és végül 1956 őszére a hadtápezredességig vitte, azt hitte, hogy őt ennyi piros csíkos nadrágú tábornok tényleg tárgyalni hívja... Erdei Ferenccel és másokkal meg is jelent. Hogy vodka és uborka volt-e az asztalon, arról nem szól a krónika, inkább csak arról, hogy miután Maléter bajtárs leült és rágyújtott, hogy kényelmesen tárgyalgasson eszményképeivel, megjelent néhány géppisztolyos NKVD-s tiszt és a honvédelmi miniszter bajtársat vendégmarasztalóan letartóztatták.
Vagyis negyedikén, ami 1956 november 4-én éjfélkor kezdődött, a szovjet támadás pedig Budapest ellen hajnali négykor, nem nagyon üldögélhetett keresztbe vetett lábbal a Parlamentben Maléter bajtárs(akit az indulása előtt Pongrácz Gergely bajtárs agyon akart lőni, de az Amerikába slisszolt egykori forradalmár emlékirataiban nem ez az egyetlen hazugság). Mert egyrészt repülőn éppen Moszkvába tartott, ha minden igaz. Nem azért, hogy Hruscsovval tárgyaljon, hanem azért, hogy onnan messziről tekintve az eseményekre, végre tisztán lássa, hogy milyen ügyefogyott minisztere ő a dicsőséges magyar néphadseregnek. És azért sem tárgyalhatott az Országházban, mert Nagy Imre éppen a világhoz szóló rövid rádióüzenetét fogalmazta, s annak elmondása után - igen tájékozatlanul, már ami Titó szándékait illeti - áthúzott a Jugoszláv nagykövetségre, abban bízva, hogy igaz, amit hazudott, vagyis hogy a csapatai, vagy pontosabban: a csapataink harcban állnak, a kormány pedig a helyén van. Miközben a 12 zavaros nap során soha nem volt a helyén, legfeljebb Vásárhelyi Miklós, aki mindig tudta hol az ő helye, akkor is, amikor a Nagy Imre perben patkány módon a miniszterelnök bajtárs ellen vallott, arra gondolván, hogy a miniszterelnök bajtárson már se nem segít, se nem ront, bármit is mond, ő pedig egyszer még lehet a Soros Alapítvány elnöke. (Ez olyan szép, hogy nem hagyhattam ki!!! Nem szólva arról, hogy a zsarnok Kádár alatt, már 1960-ban kiszabadult a börtönből, egészen jól megélt, csodával határos módon a lánya is elvégezhette az egyetemet, stb. stb.)
Tildy pedig otthon aludt. Az egykori államfő, egyházfi nem volt már fiatalember, kellett neki az éjszakai, mindenkit megillető pihenés.
A bíboros bajtárs sokkal jobban célzott: egyenesen az amerikai nagykövetségre loholt. Azt mondhatom: némi rövidlátással, mert bár alaposan túlélte az eseményeket, de lehet, hogy soha nem lesz belőle szent, amit már elmondhatna magáról, ha Kádárék felakasztják... Bár nem hiszem, hogy ideáig fajultak volna a dolgok... Házi őrizetbe került volna, miként egyébként is: szenteskedésével az agyára ment az amerikaiaknak. És bizonyos fokig a Vatikánnak is, ahol Kádárt előbb fogadta a pápa, mint őt. Viccnek is jó.
Mi pedig a Corvin közben vártuk, hogy eltapossuk a II. világháborút megnyert szar kis Vörös Hadsereget. Igaz, be voltunk gazolva, de ez illett is az események történelmi nagyságához.
A Magyar Gárda délcegjei majd most megmutatják, hogyan kell ünnepelni az igazi 56-ot. Meg persze megmutatják a többiek is. Wittner Mariska is, aki bár már akkor gyermekes anya volt(a rohadt zsarnoki hatalom állami gondozásába adva gyermekét, amíg ő küzdött a kemény iskolapadon...), de úgy különben forradalmian kicsapongó természettel áldotta meg a sors, hogy egészen finom legyek. Ezt csak azért merem mondani, mert már 17 éves voltam, és tudtam, hogy időnként miért ragadnak össze a bogarak.
Mindegy, elmúlt. Majd 23-án a Fidesz naggyülésén meghallgatom a Nagyasszony emlékezését. Szerencsére sem őt, sem másokat nem zavarják a történelmi tények, amelyek makacs dolgok, mondta Spinoza után szabadon Engels. (Hogy kik voltak ők? Na, Magyar Gárdisták, melyik volt közülök a rohadt kommunista és melyik az Ó, és Újszövetség első, felvilágosult értelmezője? Istenem, ilyen hülyeséget is csak én vagyok képes kérdezni.)
