Három egykori kortársról szeretnék szólni, valamennyien Kassán születtek: Szálasi Ferenc 1897-ben katonatiszti családból, Márai Sándor 1900. április 11-én gazdag ügyvédi családból, és Schönherz Zoltán 1905. július 25-én Galíciából bevándorolt módos zsidó családból.
Szálasiból katonatiszt lett, majd vezérkari százados, pártalapító, kedvelte a kissé átalakított Árpád-sávos lobogót, nemzetvezetőként szívesen masíroztatta alatta a legényeit. Kár, hogy nem lobogtatták akkor is, amikor a Duna-partra hajtották a zsidókat meg egyéb nem-kívánatos elemeket, és mielőtt belelőtték volna őket a jéghideg vízbe, levettették velük a cípőjüket, mert "odaát" és golyóval a fejükben valamint holtan a hideg vízben úgysem lesz rá szükségük. 1946-ban háborús bűnösként a nébíróság ítélete alapján felakasztották. Ma egyesek nosztalgiával emlegetik, és ha nem is az ő zászlajával, de azért ahhoz hasonlatossal szívesen masíroznak. Az irányt még nem tudják, pedig eléggé nyilvánvaló lenne számukra, ha ismernék a történelmet. Legalább annyira, mint egy ötödik osztályos.
Máraiból a harmincas években az egyik legsikeresebb és legtöbbet kereső polgári író lett. Napra pontosan öt évvel volt idősebb József Attilánál, és annyira értett az irodalomhoz, hogy nem tartotta semmire fiatalabb kortársát. Olyan mélyre sem ereszkedett - a közelségében lakó Kosztolányi Dezsővel szemben -, hogy tegeződjék a ferencvárosi proli gyerekkel. 1945 után minden módon szabadulni akart a hazájából és a hazájától, míg olyan zseniális költő, mint például Szabó Lőrinc, itthon akart maradni, megélni a maga és nemzete sorsát. Márai végül Révai József hozzájárulásával kiment a szabad világba. Nem volt könnyű az élete. De az itthon maradtaké sem, akik minden ellenére és mellett örökéletű műveket teremtettek, elegendő, ha a Máraival egy évben született Szabó Lőrincet említem. Igaz, ő nem olyan jómódú családban látta meg a napvilágot, mint az Egy polgár vallomása című remek regény finnyás alkotója.
Márai irtózott a kommunistáktól, bizonyára joggal. Végül aggastyánként úgy döntött, hogy öngyilkos lesz. Napjainkban az általam nem sokra becsült A tyertyák csonkig égnek című műve meghódította Európát.
Sczönherz Zoltán "rohadt, büdös kommunista" lett, talán azért is, mert zsidónak született, és mivel Magyarország függetlenségéért küzdött, az egyesek által napjainkban oly szelídnek talált Szombathelyi Ferenc - Horthy vezérkari főnöke, az újvidéki mészárlás irányítója - bábáskodása mellett a katonai bíróság halálra ítélte. A család kegyelmi kérvényét Szombathelyi elutasította, és Schönherzet 1942. október 9-én reggel nyolc óra tíz perckor felakasztották a Margit körúti katonai fegyház udvarán.
Családját Auschwitzba deportálták. Apját, Schönherz Húgót ettől megkímélte a sors, illetve a halál. Nem tudott beletörődni nagyreményű fia csúfos halálába. Az állandó lelki gyötrelembe belapusztult. Schönherz felesége, Ungár Márta, gazdag zsidó ügyvédi családból származott. Prágában ismerkedtek meg, közösen beléptek a legális cseh kommunista pártba, a Felvidék Magyarországhoz csatolása után Schönherzet üldözték, Mártát letartóztatták, az alagi csendőrlaktanyába vitték, és vallatás gyanánt hároméves fiát a csendőrnyomozó a lábánál fogva fejjel lefelé kilógatta az ablakon, az édesanyát pedig felszólította, hogy vagy beszél vagy elejti a gyereket. Márta beszélt. A férje ezt soha nem tudta neki megbocsátani, igaz, nem ismerte a körülményeket, amelyek szóra bírták a feleséget. Őt és családját, valamint Schönherz akkor hatéves, György nevű kisfiát is bevagonírozták. Mindenki a gázkamrában végezte. Egyedül Schönherz húga, Klára jött haza. Továbbra is Kassán élt és ott halt meg.
Schönherzre nagy sors várt: a villamosmérnöki karon végzett, felesége az ügyvédin. Nyelveket beszéltek, szuper intelligensek voltak, külföldi kapcsolatokkal rendelkeztek. Várták őket Angliában vagy Amerikában. Szép életet élve komoly karriert futhattak volna be, de az volt a "mániájuk", mint annyi más értelmiséginek akkoriban, hogy tenni kell valamit a hazáért, a fasizmus ellen, az emberi értelem megmentéséért. Mint sokan mások, ezt a kehetőséget, mint említettem, Shcönherz nejével együtt a kommunisták oldalán kereste.
Ügyesen bujkált, de Schweinitzer rendőrsége is ügyes volt, különösen Wayand főfelügyelő. Letartóztatták, megkínozták. Bajcsy-Zsilinszky Endrétől kezdve sok prominens személyiség állt ki mellette, de a kivégzését a német nagykövet kifejezetten elvárta a harcoló ország biztonsága érdekében. Ezért aztán egyenesen Szombathelyi katonai bírósága ítélkezett fölötte.
A család elbúcsúzott tőle október 8-án este. A felesége nem lehetett jelen, mert nem hagyhatta el kijelölt lakóhelyét, Kassát. Még ilyen rendkívüli esemény miatt sem. A mártír, aki úgy egyébként a mai szüóhasználattal élve "rohadt, szemét kommunista", ráadásul még "büdös zsidó" is, a család távozása után szép kerek, hihetetlen nyugalomról áruljodó betűkkel, rezdületlen sorokban búcsúzott feleségétől: "Búcsúzok tőled és Gyuritól. Visszaemlékszem sok szép dologra, ami közös volt. Prága, Szilézia, a brünni látogatás, Prága VII, Pilsen, Kassa st. stb. Levelem végén azonban nem érzékenyülök el szentimentálisan. Kívánom neked, hogy helyes úton haladj és még sok boldogság érjen az életedben. Én magam töreltelnül állok itt, mint egész életemben. Így is halok meg. Üdvözöld a barátaimat. Szeretettel ölel mindnyájatokat Zolitok."
Schönherz Klára élettársa, Löffler Béla szobrászművész, aki korábban a Horthy hadsereg századosa volt, személyes találkozásunkon azt mondta: "Nagy hülye volt ez a Zoli. Elmehetett volna, élhetett volna szépen, békességben a tüneményes megjelenésű és okos feleségével, csodás fiával. De ő meg akarta váltani a világot."
Mint annyi mindenki másnak, ez Schönherznek sem sikerült.
A magyar vértanúk között volna a helye, de onnan a rendszerváltás után minden "rohadt, mocskos" kommunistát kitiltottak. A róla elnevezett utcákat visszakeresztelték korábbi nevükre. Schönherzről születése 100. évfordulóján a kutya sem emlékezett meg.
Neki már mindegy. Neki már nem fáj a hiábavaló áldozat.
De mi lesz így belőlünk, mai magyarokból?
