EINSTEIN
Szerette a csendet, játszva leginkább
a zenét, hűtött harmatos ribizlit;
restellte, ami csupán csak illik,
s megsejtette Tejútak kusza titkát.
Nem szerette, ha lezártnak tekintik
a Mindent, hol görbülnek fényes indák,
hisz tudta, távolabb tágulva ritkább.
Mosolygott mindezen tűnődve mindig.
A faggatozó okosokat unta.
Az Egészről dünnyögte: Nagyon furcsa,
s arcán tovább bonyolódtak a ráncok.
Tudta, mi ennél is furcsább vagyunk,
gonoszsággá hülnek bennünk az álmok,
és önmagában bukik fel fajunk.
Harminc éve tűnődöm azon, hogy az emberiség legnagyobb fizikusa, aki eddig a legtöbbet értett meg az Univerzumból, miért mondta róla, hogy nagyon furcsa. Lassan kezdek ráébredni. Talán azért mert ember volt a Tejút jelentéktelen Naprendszerének kicsiny bolygójára zárva. Vagy talán azért, mert átérezte, hogy mi emberek esendők vagyunk. Csodálatos távcsöveket építünk, kutatjuk vele a tizenötmilliárdos messziséget, és közben - miként a hívő Einstein - istenbe kapaszkodunk, le ne szédüljünk saját gondolataink pereméről.
És persze egymásba, a szerelemben istenné téve meg a másikat, mert elhisszük róla, hogy hisz bennünk, és olyan nehéz a teljes odaadás és a másik totális kisajátítása nélkül élni. Annyira nehéz, hogy olykor inkább elpusztítjuk önmagunkkal együtt, csak nehogy más hozzáférjen a titokhoz, amit magunkat nyútjtva benne mentettünk el. Talán magunknak. Vagy talán csak magunknak, mert még az önzetlenségünk is önzés, fajtánk egyfajta önvédelme. Ezért nem hisszük el soha a halált. Ezért vigasztaljuk magunkat azzal, hogy a velünk halálba rántottal majd együtt leszünk a semmiben, elkeveredve a nagy egészben. Olyan szép és önbecsapó hazugság ez, hogy arcomon folynak a könnyek. És nem szégyellem, hogy megmutatom magamat, mert magamban mit ér, ami vagyok. Csak a többiekben, csak benneteket tágulhatok, mint a világegyetem. Tudom, hol így, hol úgy. A törvények hálójába fogott egészben is talán ezért vannak olykor galaxis-katasztrófák. Egész biztos, hogy majd ez a mi, távolról, egy másik galaxisból nézve kedves és elhanyagolható tömegű, mindössze néhány százmilliárd csillagból álló galaxisunk is összeütközik egy másikkal. Mekkora esemény lesz, amint atomjaink is széthullanak és az anyag új állapotába olvadnak bele.
Nagyon furcsák vagyunk, hogy ezt tudjuk, és nyugodt szívveréssel vesszük tudomásul, miként egész elmúlásunkat mindaddig, amíg valaki ki nem mondja a szót, mélyen a szemünkbe nézve: bevégeztetett. Akkor heves szíveréssel levegő után kapkodunk, kimerevedik a tekintetünk, aztán lassan elfogadjuk az elfogadandó elfogadhatatlant. Pedig nem lépünk másba, csak abba, amiből jöttünk, a semmibe, amely bizonyára nagyon furcsa - innen nézve. Belemerülve csak annyi, amennyi még vagy már akkor volt, amikor mi még nem voltunk.
Nagyon furcsa nemcsak a világmindenség, hanem az az 1200-1400 grammnyí fehérje tömeg, az agyunk is, amellyel mindezt értjük, talán megértjük, végül tudomásul vesszük.
Mint ahogy nagyon furcsa az egymást gyilkoló szenvedélyünk. Nagyon furcsa, hogy a másik halálában soha nem látjuk meg a magunkét, és mindig találunk felmentést bűnösségünk alól.
Nagyon furcsa.
És egyre furcsábbak leszünk, amint pusztítjuk a környezetünkkel együtt egymást, hogy beleöltözzünk a létezésnek abba az állapotába, amely visszaigazolja helyesnek gondolt és hosszú távon mindig tévesnek bizonyuló meggyőződésünket, vagy hiteinket.
Nagyon furcsa, hogy egyre ritkában szégyenkezünk önmagunk miatt. Egyre kevesebbet sírunk, és minden nap a következőre halasztjuk fontos döntéseinket. Én is, te is, és az emberiség is. Az egyneműségében sokféle emberiség. Az emberi faj, amely fajok százait és ezreit irtja ki, míg végül önmaga is sorra kerül.
És nagyon furcsa, hogy ezen nem gondolkodunk el néha sem, pedig néha - de csak néha! - ezen el kellene gondolkodnunk. Nem azért, hogy megmentsünk magunkat, hanem azért, hogy megmentsünk másokat. A másikban a magunk értékét. A másikban a szenvedélyünk hevülését és értelmét. A másikban azt az arcot, amelyet magunkban kialakítottunk magunkról, és a mindig önzőnek és kevésnek látott másikról, akiben mégis mentés másként módjára szeretnénk elmenekülni önmagunk elől, vagy talán odamenekülni féltett - önmagunkhoz.
Nagyon furcsa, hogy nem jövünk rá, nagyon furcsa a teremtődésünk, és iszonyúan triviális az eltávozásunk.
Einstein talán nem is a világmiondenségről, hanem önmagáról beszélt. Vagy talán rólunk, akik utána érkeztünk, és megértjük, hogy ő elment, de megbocsáthatatlannak érezzük, hogy ránk is ez a hétköznapi feladat és vigasztaló semmiség vár.
