Sokszor, nagyon sokszor, szinte mindig azt tapasztalom, hogy nehéz nőnek lenni. Olvastam, hogy egy 26 éves fiatalember megölte a 63 éves anyját, begyömöszölte a szekrénybe, aztán néhány napi lelki tébolyda után a kocsijával nagy sebességgel belehajtott egy kamionba a 44-es úton. Egyszerre temethetik őket. A gyilkost és az áldozatot. Az áldozatot és a gyilkost. De az is lehet, hogy két áldozatot. Vagy éppen két gyilkost.
Ki lát bele a lelkekbe?
Ki lát bele a hétköznapok lelki sivatagába?
Ki látja, amikor azok marják a legjobban egymást, akik kútba ugranának a másikért?
Mi minden kell addig, amíg eljut ide két ember?
Amíg eljut ide egy anya és egy fiú? "Levesem hűtötted, fújtad, kavartad, mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!" És most akár közösen mondhatnák: "Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad - félrevezettél engem."
A kölcsönös félrevezetettség!
Mi mindennek kell történnie ahhoz, hogy anya és fia belevesszen a kölcsönös, acsarkodó gyülöletbe? Hogy az anya indulata olyan indulatot gerjesszen a fiúban, hogy az felkapja a kést, és anyját halálba küldve oda kergesse magát is 26 évesen?
Megszakad a szívem.
Ismerek néhány, a gyerekével egyedül küszködő nőt, anyát.
Mennyi minden pernyévé, hamuvá ég egy-egy kérő, könyörgő szóban, a jóra intésben, a hirtelen támadt dühben, a megengesztelődésben, a kölcsönös könnyekben... mennyi minden elég. Ahogy az idézett költő, József Attila írta: "Előbb volt a szeretet, abból lett a gyűlölet, s mindkettőnek vége lett". Mindkettőnek. Mert ezek a kicsi, napi, aprócska civódások beleégnek a lélekbe, mélyen beleégnek... tehetetlenséggé válnak, daccá, benyelt könnyekké, kiúttalansággá... és... és aztán...
Hallom, ahogy a fiatal anyuka odaszól gyermekének: légy jó, kérlek, fogadj szót, tedd oda azt a játékot, kérlek, feküdj le, kérlek, egyél, mert már nincs lelkierőm etetni, mert még nekem le kell ülnöm dolgozni... Egyél, nekem nőssz nagyra szentem...
Neki nő nagyra?
Neki? Vagy kinek?
És el lehet fogadni a szeretetet, ha ez a szeretet már szétszaggatja a másikat, mert ő is akarna egy kicsit élni... egy kicsit szabad lenni... egy kicsit egyedül nézni a napsütésbe... egy kicsit egyedül hallgatni a saját szívverését?...
Egy kicsit, kérlek, csak egy kicsit...
És egy kicsit se! Mert az a kicsi abban a pillanatban nagynak, vagy mindennek tűnik... Csak egy kicsit... És a seb mélyül, felszakad, és mellette újabb és újabb keletkezik... és gennyesedik... És nem tudják az érintettek, hogy mi zajlik bennük... csak nyelik a haragjukat, nyelik a másik állítólagos meg nem értését, nyelik a könnyeiket...
Jaj, istenem!
Hogy sajnálom a magányos nőket, akik egyedül viselnek minden terhet: a háztartást, a munkát, a gyermeknevelést, az elromlott zár megcsinálását, az eldugult kád lefolyójának kipiszkálását... Mindent, de mindent. És viselik a boldogság pillanatait, a reményt és reménykedést... És mennyi minden megvillan a levegőben... legvégül, szerencsére ritkán a kés... de addig a könny, a szó, a kölcsönös rimánkodás, és a kölcsönös meg nem értettség érzése és vádja...
Istenem, mindegyik ilyen magányos nő lába elé szeretnék odatérdelni, és mindenért, ami megesett vele, bocsánatot kérni tőle... és valahogy, akárhogy vigaszt nyújtani neki és azt mondani... Nem is tudom, mit, de valami nagyon szépet, nagyon igazat, valami eligazítót...
Mit érezhetett az anya, amikor beleszaladt a kés?
Mit érezhetett a fiú, amikor véres kezére pillantott, és tudta, "nics bocsánat, hiába hát a bánat", csak a halál, a megsemmisülés maradt, mert már semmit nem lehet jóvá tenni, mert már minden megváltoztathatatlan lett.
Összeszorítom a fogam.
Folynak a könnyeim.
Olyan jó volna valamennyi ilyen anyukát és valamennyi ilyen fiút magamhoz ölelni, akár kicsi még, akár férfi már, és azt suttogni... Mit, istenem, mit?!
Mi lett velünk? Mi lesz velünk? Mivé válik az életünk?
Jaj, de jó volna okosan, tisztán, önmagunkat is szeretve szeretni, és hinni, a másik is így szeret. A MINDÖRÖKRE MÁSIK!!! Mindörökre!
