Azóta, hogy felraktam az elveszett illúziók történetéről szóló kis írásomat a blogra, az addig napi körülbelül négyszáz látogató száma a felére esett vissza. Elképzelhető, hogy a két dolog nincs egymással összefüggésben. Jó lenne ebben hinnem. Jó volna, ha csak arról volna szó, hogy összeségében, a blogomon szereplő minden írásom iránt csökkent az érdeklődés. Ezt könnyebb elfogadnom és ezzel szembenéznem, mint elfogadni azt, hogy egyetlen írás miatt látogatóim elfordultak tőlem.
Ez azért is esne rosszul, mert olyan témáról írtam, amely látszólag csak kevesek ügye vagy mániája, valójában a jövőkép része. Ha jogunk van azon meditálgatni, hogy majd kihül a Föld, illetve hosszú távon titokzatos módon sokszorosára tágul a Nap és magába nyeli szerencsétlen, de általunk kedvelt bolygócskánkat is, akkor talán ahhoz is van némi jogunk, hogy fajunk eljövendő sorsáról, egész pontosan: az elkövetkező néhány évtizedről merengjünk.
József Attila így ábrándozott: "... és ha majd csak pislog már a Nap, / sarjaink bízóan csacsogva / jó gépen tovább szállanak / a művelhető csillagokba." Micsoda látomás! És József Attila a vers megírása után jó félévvel örökre elment nem-bízva és nem-csacsogva a nem-művelhető csillagokba, hanem az anyaföldbe, amely "befogad, mint a persely" valamennyiünket, és onnan kezdve az örökkévalóság részeként szállunk a semmiben. Mert a saját életünk és fajunk sorsa csak addig fontos, amíg simogathatjuk a gyerekünk arcát vagy ő a miénket. Ha van benne egyáltalán ilyen szándék, mert lassan csak a saját szeretetünk önkéntességében lehetünk biztosak.
Szóval az, amiben élünk, reméljük, hogy a nemzetünknek vagy Európának csak átmeneti állapota. Nem lesz örökké szakadékok hasogatta a társadalom. Jézus ezt még isten rendeltetéseként élte meg, legalábbis Mózes könyvének parancsaként. Nekünk, akik annyi mindenben kételkedhetünk, már nem kell feltétlen azt gondolnunk, hogy a jelen mindörökre szóló forma. Még az is elképzelhető, hogy az ember, mint értelmes természetes lény, a földi viszonyok produktuma, képes lesz saját téveszméiből, kudarcaiból és eredményeiből tanulni, és arra is, hogy megszerkessze a jövőt - miként azt József Attila remélte.
Annyi mindent meg tudunk már szerkeszteni. Például 850 embert szállító csodás repülőgépet, űrállomást a Föld körül, de valójában azért a lehetőségek világából nézve technikailag is és lelkileg is nagyon primitív lények vagyunk. Alig háromszáz éve ismerjük a gőzgépet, a transzmissziót, a fogaskerekek szerepét stb.stb. - és azokhoz a viszonyokhoz képest mekkora utat jártunk be. De inkább csak technikailag, mint a lelkünket illetően. Még sok-sok igazítni való van rajtunk. Még el kell azon gondolkodnunk, hogy mi célszerűbb, az iraki hábúra 400 milliárd dollárt költeni és azt az egész térséget egyre labilisabbá tenni, vagy azt a pénzt térségek fejlesztésére fordítani, embereknek tanulási, gazdálkodási lehetőségeket bíztosítani, és emberibb életet.
Szóval sok mindenen el kellene gondolkodnunk, ha nem az érdekeink, a csőlátásunk, a társadalmi forma, a kapitalizmus sajátos törvénye érvényesülne, hanem olykor a tisztultabb értelem is.
Lehet, hogy azt kell mondanom, isten óvjon bennünket a forradalmaktól: a kicsiktől és a nagyoktól. Isten óvjon bennünekt sikeres önpusztításainktól. Sose gondoltam, hogy acsargó eszmék megszállottjainak kell lennünk. De az érdekek mentén hasadó társadalom erre kényszeríti a letaszítottakat, és erre a szerencsésen felülre kerülteket és az érdekeit védelmezőket. Az egyik rész elvenné a másiktól, amije annak van, az a másik pedig megakadályozza az államhatalom, a szent jog stb.stb segítségével. És az utcán lövöldöző, vízágyukkal nyomuló rendőrség máris eszköz. Eszköze egy érdeknek, megszépítve - olykor joggal - a közrend védelmének gondolatával.
Szóval nem akarom én, hogy visszafelé forogjon a történelem. Nem is akarhatnám, mert a történelem vak, úgy lépked, hogy néha bokáig sárba, máskor pedig süppedős zsombékra. Úgy halad előre, hogy azt alig lehet észrevenni, és néha csak látszat, hogy a haladása előre-haladás, és nem toporgás vagy éppen visszalépés.
Nem vagyok én semmilyen eszme megszállotja.
Egyszerűen sajnálom önmagunkat.
Sajnálom a nyomorgót, a hajléktalant, az öregségi nyugdíját fillére beosztani próbálót, a szülőt, akit kizsebel a gyereke, hogy drogot vehessen, a gyereket, aki elvesztette belső mércéjét, és a drog fontosabb számára, mint a szülő tisztelete. Sok mindenkit sajnálok. Egész pontosan az értékek pusztulását. Sajnálom például azokat a generációkat, amelyek alig tudnak olvasni és így elvész számukra a csodálatos tükörkép, amiben megpillanthatnák lényegibb arcukat: a világirodalom.
Sajnálom, hogy úgy élünk, ahogyan. Csak ennyiről volt szó. És sajnálom, hogy nincs jövőképünk, úgy érezzük, alternatívánk sem, és ezzel együtt elvész, semmivé enyészik az öntudatunk, József Attila legfontosabb érve és gondolata. Neki Flóra is úgy kellett, mint a munkásokba az emberi öntudat, miközben tehetetlenül remegnek... Hova lettek a munkások, és hova lett az az öntudat, amely segít meglelni társadalmi helyünket?
Szóval erről szólt volna lényege szerint az a kis írás. És arról, hogy sajnálom az illúzió, illetve történelmi eszme és próbatétel oltárán elhullott tízmilliókat: gyermekeket, férfiakat, asszonyokat, öregeket és fiatalokat. Sajnálom őket, mert köröttük minden irányból sistergett a gyűlölet, és már ők sem tudtak mást tenni, mint megadni magukat, vagy gyűlölködve nekirohanni a másiknak és győzni vagy elbukni.
És sajnálom azokat, akik félreértettek és elfordultak tőlem: mert nem tőlem, hanem egy jövőbe tekintő gondolattól fordultak el. Aki nem néz a jövőbe, a jelent sem látja. Annak minden mindegy, illetve a saját élete, sorsa még valamennyire fontos.
De az is meddig? Miért engedjük, hogy ennyire szétessen a sorsunk, mint a molyrágta kelme? Miért asszisztálunk hozzá - olykor már meggyőződéssel?
