Hibáztam, amikor negyven évi előkészület után megírtam a Jézus és Júdás aktáját. Hibáztam, amikor nem az evangéliumok agyontaposott útját követtem. Amikor az apokrif iratok világába is betévedtem. Az egyik irat szerint Jézus egy, Máriával erőszakoskodó római katona törvénytelen gyermeke volt. Én soha, de soha nem fogadtam el ezt az álláspontot. Azt akartam, hogy Jézus zsidóként lássa meg a napvilágot és zsidóként haljon meg, betöltve sorsát.

Tény, hogy az én könyvemben nem Betlehemben és nem karácsonykor született. De ezért hiába próbálna felelőssé tenni az egyház, hiszen ezt ezernyi tudós könyv megírta. Én szinte mindenhez, amihez csak lehetett, igyekeztem történelmi alapot keresni.

Talán ez a baj velem és a könyvemmel.

Ezért még csak tudomást sem hajlandó róla venni az egyház és a hitközség. Ha valamiben, hát ebben közös a gyökerük: egész pontosan abban, hogy csak azt fogadják el igazságnak, ami az ő evilági érdekeiket szolgálja.

És a nem vallásos kritikusok? Ők vagy túl vastagnak tartják a könyvet, vagy nem akarják magukat beleártani olyasmibe, ami állásfoglalásra késztetné őket. És az egyház nem felejt. Rövid az emlékezete, és mégsem felejt. Az örökkévalóságról papol, de mindent a jelen mérlegén mér le. Igaz, a mérleget, hogy stabilan álljon, kétezer évvel támasztja alá. Nem is billeg, véleményük szerint. Vízszintben is van. Tehát igazságosan mér.

A látszatok súlyos aranykeresztet hordanak a nyukukban és bíbor fejfedőt.

Az emberek százmilliói pedig belekapaszkodnak a látszatokba, hogy felemeljék a lelküket - a látszatok szentenciájához, mentve magukat. Miből is? A halandóságból a múlandóságba  papi búcsúztatóval, amely vigasz az élőknek és szentteltvíz a távozónak.

Mégis hibáztam, amikor megírtam ezt a könyvet.

Mert végül is bevallom, nem Jézusról akartam írni. Igen, ezt bevallom. Sokkal inkább alakjában a hitek és kétségek között verődő emberről. Az életünkről, amely akkor is keserves, ha tágas lélek viseli a kínokat. Csak az eszme nem roppan meg a kereszt súlya alatt. A halandó lény igen. És ha nagyon erős, akkor a többi halandó még nagyobb, még terhesebb keresztet ácsol neki. Ki van ez találva. Én mégis meg akartam írni az embert, azt az embert, aki legalább abban a tudatban hal meg, hogy a maga életének korlátain belül győzedelmeskedett. Akkor is a maga igazát vitte be a dicsőség és múlhatatlanság országának kapuján, amikor a felette álló, talán éppen isten eszméjét teljesítette be.

Hibáztam. Ha hibáztam, hát abban hibáztam, hogy az embernek meg akartam mutatni az Embert: önmagát. Sőt, önmagának nemesebb, igazabb és teljesebb arcát.

Hibáztam, mert nem vettem észre, hogy az emberek arca elgyőzikésedett, elfordultak igazi arcuktól, hamis hitekbe, torz ideákba öltöznek, és csak magukért cselekedve látják a cselekvés értelmét és indítékát.

János evangélista szerint hogyan mondta Jézus? Elvégeztetett. Mennyivel más ez a korrekció, mint az a korábbi végső jézusi sóhaj, miszerint: uram, uram, miért hagytál el engem? Én váltogatott sorrendben felteszem magamnak, és nektek mindkét kérdést.

Válaszoljatok rá, ha tudtok, ha akartok. Ha van még közötök: önmagatokhoz!