AZ AUSCHWITZI DEZERTŐR
Ezek itt a munkásszálláson, meg az édesanyja és végső soron az egész nemzet, amely megérti a három szót: Volt. Nincs. Lesz. És majd aranyozott érckoporsó, és gyásszal bevont diadalzászlók, egy gyászruhás úrhölgy, agg már és megtörött, haja hófehér, és vonásaiban a hajdani madonnaszépség romjain a szenvedés… Decséry Dorothea! Te összetörtél, Valéria, de én örökké ifjú maradok… mert arra gondolt: Valériának is bűnhődnie kell, amiért képtelen volt észrevenni, becsülni, szeretni őt, aki, akiért, akinek…
Szeretett ábrándozni, miközben állt az esztergagép előtt; olajos overallja a testére tapadt, az örök anyag formálódott a kés alatt, s a gép oldalán aranyozott táblát látott: „Ezen dolgozott Cselák Lajos, a nagy és halhatatlan.” A nyüzüge, szemüveges, alsórácegresi Szentei Béla művezető szaktárs, a régi szociáldemokrata, a Horthy-időket, az auschwitzi bugyrokat, a két munkáspárt egyesülése körüli harcokat, és minden egyebet megjárt, a szocializmus által felemelt szakember szintén szeretett olvasni; mint igazi magyar zsidó embernek, Berzsenyi Dániel volt a kedves költője.
Kölcsön adta Lajnak a könyvet és lelkére kötötte, figyelmesen olvassa el a verseket, mert különbek, mint a József Attila által írtak: Romlásnak-indult hajdan erős magyar! Nem látod, Árpád vére miként fajul? Nem látod a bosszús egeknek Ostorait nyomorult hazádon? Mosolygott Nyüzüge véleményén. Átrágta magát a költeményeken, nem nagyon értette őket, mégis tetszettek neki, és amikor dicsérte Berzsenyit a Magony által auschwitzi dezertőrként becézett művezetőnek, az a távolba révedve azt mondta neki: – Lajos, maga egyszer még nagy ember lesz.
Laj ettől olyan boldog lett, hogy majdnem sírva fakadt… Magony látta, hogy Nyüzüge kedveli a fiút, és azt mondta, hogy a művezető buzi-zsidó, illetve zsidó-buzi: – Majd a markában marad a kis fejletlened.
De a buzi zsidó elintézte, hogy állandó délelőttös lehessen, esti gimnáziumba járhasson…. Laj megszerette Nyüzügét, mert egyrészt neki az, hogy valaki zsidó, az égvilágon semmit se mondott, másrészt a művezető azon kevés ember közé tartozott, aki becsülte a törekvéseivel együtt.
Hogy Laj problémás kis figurája a cikcakkban épülő szocializmusnak, azt a munkásszállás lakói abból is sejtették, hogy naponta olvasta a Magyar Dolgozók Pártjának lapját, a Szabad Népet, s hetente az Irodalmi Újságot. – Te, figyelj, te ezért jutalmat kapsz? – érdeklődött Magony. – Vagy esetleg terveid vannak a népi demokráciával?
Erre az egyszerű kérdésre nem tudott válaszolni, mert őt csupán érdekelték az események. Fene nagy tájékozottságában tudta, hogy a Magyar Népköztársaságban egymillió párttag és kilencmillió fasiszta építgette a zökkenőkkel teli szocializmust. Igaz, húst csak hébe-hóba lehetett kapni, ám az ilyen elhanyagolható gondokat leszámítva ment minden, mint a karikacsapás.
A műhelyben, Lajtól háromgépnyire, Misszori szaki bácsi már a kommunizmusnál tartott; havi nyolcszáz, olykor ezer százalékos munkateljesítményével egyenesen annak alapjait szilárdította. Misszori elvtársat kimagasló eredménye elérésében az sem zavarta, hogy különbejáratú normása volt, talán éppen azért, hogy a munka hőse megszakadás nélkül is hozhassa a gyárkerítés oldalán nagy piros betűkkel hirdetett százalékokat.
A mindig ármánykodó Magony sutyiban arról szájalt, hogy Misszori spéci gépén és normáival ő is dicsőségtáblás lenne, mert amit az elvtársak művelnek ország-világ szeme láttára, az tiszta átverés, és nem akad senki, aki felállna és megmondaná az üzem, a gyár, a kerület, a főváros, az ország, a béketábor vezetőségének: „Elvtársak, ne basszunk már lovon, mert ráz, nem is szólva arról, hogy se ennyire hülyék, se ennyire vakok nem vagyunk”.
Nyüzüge koncentrációs tábort megjárt füleihez minden eljutott, tapintatosan meg is mondta a DISZ-t kerülő, a párttal nem kokettáló, kulák-származék Magony szaktársnak, hogy legjobb lenne, ha befogná a határtalanul nagy pofáját, mert: – Az engem egyáltalán nem zavar, ha ráül az ÁVH, de nekem maga miatt nincs kedvem megütni a bokámat.
Kulák-Magony a Zalka Máté téri 8254-es Népbüfében az ott falatozó kis szocialista kollektíva tudtára adta, hogy: – Nyüzüge rendes fasz, de olyan mértékben beszari zsidó, hogy párját ritkítja.
Laj gyerekkorában ismert Nagykőrösön zsidókat, akikről onnan tudta, hogy azok, mert sárga csillagot viseltek, különben nem foglalkozott azzal, hogy ki micsoda; környezetében is Magony volt az egyetlen, akinek a lapostetűn kívül antiszemitizmusa is akadt. Nyüzüge a maga szelíd módján egyszer megkérdezte tőle:
– Mondja, Magony szaktárs, mi baja van magának a zsidókkal? – Nekem a zsidókkal? – kérdezte vigyorogva Magony. – Nekem aztán semmi! Nem én recskelem le őket, hanem ők minket. Mert kik itt a kapitányok, nagyfőnök? – Nyüzüge elgondolkodott, majd kinyögte: – Abban lehet valami, hogy a felső vezetésben némileg túltengnek a nem törzsökös magyarnak mondott egyedek, ami csípheti némelyek szemét, de az igazi problémák nagy általánosságban nem ebből adódnak. – Azok talán nem, csak nagy általánosságban a zsidók közutálata – vihorászott antinyüzügésen Magony, aki mélyről felszakadóan gyűlölte az ÁVH-t.
