Jézus létidejének társadalmánál maradva: a szadduceusok, vagyis a zsidó társadalom leggazdagabb előkelői (köztük természetesen a főpapok és családjaik) nem hittek a feltámadásban, csak a földi létezés boldogságában, mivel megvolt mindenük, amit csak szem-száj kívánhatott. Nekik nem volt szükségük hitre és istenre, vagy ha mégis, csak annyiban, hogy rá hivatkozva féken tartsák azokat, akik viszont a túlvilági istenbe és igéretbe kapaszkodtak, remélve, ott majd megbűnhődnek, akik itt a földön dúskálnak a javakban, ők pedig kárpótlást kapnak a megaláztatásért, a lelki és testi sebekért, például a poklosságért, ami napjaink nyelvére fordítva leprát jelent.
Napjainkban a keresztény egyházak főpapjai, de talán már a saját parókiával bíró papság sem hisz istenben. Isten számukra a szükséges rossz, és hivatkozási alap, hogy az államot és a hívőket minél alaposabban megcsapolják. Földi életük teljességben zajlik, problémátlan körülmények között, biztonsággal élvezve a földi hatalmukat és azt a korlátlan lehetőséget, hogy a lelkek üdvözülése rajtuk múlik. Egyedül rajtuk és nem istenen. Aki kicsit figyelmesen elolvassa Joseph Ratzinger úr Názárati Jézus című könyvét, amelyben az egykori hitlerjugend váltig bizonygatja, hogy a kereszténység istene az ószövetségi Jahve, az rájön, a pápa nem hisz isten határtalanságában és mindenséget teremtő-kitöltő egyedülvalóságában, mert beéri egy misztérium-istennel, aki hosszú történelmi fejlődésen keresztül alakult olyanná, amilyenné a zsidók a maguk igényei és elképzelései szerint tették.
Bezzeg ezt nem lehetne leírni az iszlám papjairól, mert számukra Allah és az ő profétája, Mohamed annyira fontos, hogy minden kétséget fetvával büntetnek.
És természetesen napjaink szadduceusai sem hisznek istenben. Nem hisznek benne, mert nincs rá szükségük. Nem vágynak a földi élet utáni vigaszra, mivel mindent megkapnak már itt a földön, amit csak szeretnének: vagyont, elismerést, öregecskedő feleség helyett fiatalkát, és politikai csoporthoz tartozás nélkül hatalmat az emberi lelkek felett. Az istenadta nép népszavazásba kapaszkodik, abban reménykedve, hogy szava majd az égbe hallatszik, és bármi is változni fog, ha mások elképzeléseit végrehajtja. Akik erre bíztatják őket, ugyanolyan magabiztosak, miként azok, akiknek jelenlegi pozíciója ellen megy a játék. Bármi történik is, egyik oldal szadduceusai sem járnak rosszul. Az istenáldotta nép azt hiszi, ha a saját érdekei és elképzelései helyett mások fals érdekeit és képmutató elképzeléseit szolgálja, valami változni fog. Miközben ezredévek teltek, és mindig bebizonyosodott, hogy az úgynevezett nép mindig csak rosszul járt. Ha olykor túlzott makacssággal próbálta a saját érdekét szolgálni, akkor legjobb módszerként egyik csoportját szembefordították egy másik csoporttal, és miközben a szedduceusok dörzsölték a markukat, ők egymást csépelték, azoknak dolgozva, akik hatalommal, szervező apparátussal, megfizetett végrehajtókkal rendelkeztek.
Március 9-én sokan azt hiszik majd, hogy győztek. Kevesebben elkeserednek, hogy vesztettek. A nép soraiban nem lesznek győztesek és vesztesek, csak kiszolgáló kiszolgáltatottak. A szadduceusok majd mindkét térfélen dörzsölik a kezüket: lám-lám az istenadta népet megint sikerült bevinni a zsákutcába, elhitetni vele, hogy bármi is rajta múlik.
Március 9-én, lelkes asszisztálásunk mellett, ismét hülyét csinálnak belőlünk. De vágyunk erre az állapotra, mert önmagunk erejét, szándékát, érdekét átruháztuk és átruházzuk másokra. Engedjük, hogy ők legyenek helyettünk az okosok. Hogy ők mondják meg, mi jó nekünk és mi rossz. Mert mi vágyunk a feltámadásra. Nekik viszont erre nincs szükségük, mert ők máris a feltámadottság állapotában érzik magukat. Napjaink szadduceusaihoz számítva természetesen a történelmi keresztény egyházak és a zsidó hitközség vezetőit is.
Jézusnak a saját bőrére még hányszor kell, kellene bennünket megváltan, hogy önmagunk legyünk?