Amikor a Jézus-regényt írtam, sokszor hajnalig sírtam és imádkoztam egy általam kitalált istenhez. Nagyon sokat imádkoztam, talán szavak nélkül, hogy megleljem magamban, amit mindenki számára keresek és fontosnak találok. Sok akarást és hitet elégettem annak a regénynek az oltárán. Sokat, pontosabban: mindent, ami bennem volt. Pirkadt, amikor kimerülten és majdnem mindig reménytelenül ágyba zuhantam. Álmomban fényt láttam. Nagy, tiszta, vakító fényt. Csak erre, csak ennyire emlékszem, de amikor másnap az asztalhoz ültem, valahogy mindig készen állt a fejemben a folytatás. Bármilyen ostobán hangzik, tudtam, hogy valaki diktálja nekem, amit írok. Tudtam, csak nem mertem benne hinni. Mégis vakon engedelmeskedtem a belső utasításnak. Írtam, és imádkoztam. Írtam és sírtam. Féltem, hogy gyenge leszek, hogy elhagy a hitem, amely sarkallt, hogy közelebb kerüljek - istenhez. Ahhoz az istenhez, akit én találtam ki, akiben önmagamért és Jézusomért hinnem kellett. És aztán ez az isten kezdett bennem testet ölteni. Mindent, ami én voltam, odaadtam ennek a kitalált istennek, mert nem volt már más választásom és más hitem. Soha még könyvet így nem írtam. Soha még ennyi segítséget nem kaptam - valahonnan. Valahonnan, ami talán én is voltam és talán valami, ami, üzenetté vált másnapra. És történetté. És akaraterővé. És ösztökéléssé. Sokszor éreztem, hogy szétszakad a fejem. Hogy nincs tovább. Hogy reménytelen - Jézussá válnom. De minden önkontrollt feladva, végül lélekben azzá váltam, elveszítve valóságos önmagamat. A regényt nem én írtam. Ezt nem akartam bevallani, de egyre inkább úgy érzem, hogy nincs más választásom, ha vissza szeretném kapni egykori halandó, földi önmagamat. Bevallom, ha egyesek ezért lenéznek vagy megvetnek, bevallom akkor is.
Már nem sírok. Már nem imádkozom. Mert már csak önmagamhoz imádkozhatnék - akármilyen szörnyű is ezt átélni és kimondani. Gyakran azt érzem, hogy vagy megbomlott az elmém, vagy valami olyan belső változáson mentem át, amely után nem fordulhatok vissza egykori önmagamhoz.
Ha Flaubert úgy érezhette, hogy ő Bovaryné, nekem kötelességemmé lett, hogy Jézus legyek, és így vihessem el valamennyi olvasómat Jézushoz, az európai hit és gondolkodásmód forrásához.
Mindenkitől, aki ezeket a sorokat elolvassa, bocsánatot kérek.
