Eddig senki nem szólt hozzá a Petőfi Sándorról szóló kis írásomhoz. Bízom benne, hogy ez a közöny csak irányomban mutatkozik meg, egy pillantra sem szól szellemünk, lelkünk, magyarságunk, múltunk és jövőnk legfénylőbb csillagának: Petőfi Sándornak.
Milyen ember volt ő?
Milyen a kaleidoszkopban látott kép? Mindig ugyanaz, és minden pillanatban más. Épp ez a szüntelen változás adja a lényegét, ezért tudunk a végtelenségig gyönyörködni benne. Ezért állandó bennünk a látvány élménye.
Petőfi 1846 nyarának végén, mint már annyiszor, ismét útnak indult. Látni akarta Magyarországot, és sietnie kellett, hiszen elmúlt 23 éves, és (bár nem tudta, nem tudhatta, mint ahogy egyikünk sem tudja, mi vár rá, mi lesz a sorsa) már nem egészen három éve volt hátra.
Ismét megérkezett Erdélybe, és szállást vett Nagykárolyban. Rendesen öltözött, magyaros ruhában járt. Delejesen világító szemei és gyönyörű homlokának fényét kiemelő sötétbarna üstöke feltűnővé tette arcát. Magatartását pedig a belső tűz és mindig csiholt, de jogos önbizalom. A három évvel korábban Vörösmartyhoz lerongyolódottan, de dicsőségre éhesen bekopogtatott fiatalember országos hírű költő lett: számos baráttal és még több habzó szájú, acsargó ellenséggel.
Százhatvan centi magas lehetett, vékony, de inas, edzett legény, aki külsőre jelentéktelennek látszott, s az is volt, mindaddig, amíg meg nem szólalt.
Szeptember nyolcadikának estéje meghatározó élmény lett az életében: ekkor pillantotta meg a nagykárolyi bálteremben Juliskát, a kicsit bandzsa, de kedvesen fiatal és eleven 18 éves Szendrey Júliát. Miután az is világossá vált számára, hogy a leányzó a módos Szendrey Ignác jószáigazgató leánya, a plebejus Petőfi azonnal heves szerelemre lobbant iránta. Ezt követően beszéltek néhányszor. Az endrődi, kissé excentrikus lelkivilágú várkisasszonyak imponált a neves népfi hirtelen támadt rajongása. De Petőfi nem túl vigasztaló igéretek között távozott Nagykárolyból.
Lelki bánattal érkezett Debrecenbe, ahol találkozott a már korábbról ismert húsz éves, ragyogó szépségű színésznővel, Prielle Kornéliával. A legenda szerint huszonhárom éves költőnk azonnal lángoló szerelemre lobbant - szívében egyszerre két heves szerelem is elfért -, és rögtön megkérte az ifjú reménység kezét, aki - állítólag - igent is mondott, de hirtelenjében nem akadt pap, aki összeeskesse őket. Ezért aztán Petőfi másnap hajnalban Pestre indult, ahol teendői várták. Sajgott a szíve. Ám ezernyi feladatának végzése közepette Kornéliát éppolyan gyorsan elfeledte, miként lelke Juliskáját.
Hogy a következő év, 1847 szeptember 8-án a haragos apa, a jószáigazgató leánya mégis Petőfi felesége lett és elkezdődött egy romantikusan nagy, de megpróbáltatásokkal teli szerelem, az kifejezetten a makacs és csodálatos önbizalommal, hittel teli Petőfinek volt köszönhető.
Ha életének csak ez a szakasza lenne hihetetlenül izgalmas tanulságokkal teli, már akkor is figyelmet érdemelne. De Petőfi életének minden mozzanata egy rendkívüli magatartású és szellemű ifjú férfi országos önégetésének megtestesülése.
Azt gondolta, és utána nemzedékek sora, hogy mindez megmarad lelkesítő példának. Ma már tudjuk, hogy nem így van. A fiatalok nem ismerik sorsa fantasztikus fordulatait, és képtelenek felfogni, hogy például a Puszta télen és a többi tájleíró verse (hogy csak ezt és ennyit említsek művéből), a külső körülmények változása ellenére, a magyar irodalom eleven és örök kincse - lenne. Megrendítő és rettenetesen fájdalmas, hogy nem így van.
Hogy Petőfi életben tartása, illetve feltámasztása a tetszhalálból, nemzeti eszmélésünk ügye, ez láthatóan senkit nem érdekel. Ha blogom látogatói közül legalább egy valaki kifejtette volna a véleményét, akár csak néhány sorban, most kissé bizakodóbb lennék.
Petőfi Sándor, nemzetedre vár Segesvár.
