Blogomban több ízben is írtam az 1970. április 19-én hajnalban Miskolcon meggyilkolt Labancz Anna ápoltónőről, és A Labancz Anna gyilkosság című regényemről, illetve a miatta velem szemben megindított büntető és polgári perekről.
A polgári peres eljárás ma zajlott a fővárosi itélőtáblán, ahol a bíróság jogerősen helyben hagyta az elsőfokú bíróság ítéletét, miszerint kamatokkal és az eljárási költségekkel együtt összesen mintegy kilenc millió forint megfizetésére kötelezett.
A bíróságon véleményemet az alábbi, írásban elkészített összefoglalóban szerettem volna elmondani. Az eljárási szabályok ezt nem tették lehetővé. Az iratismertetés után a felperest és alperest képviselő ügyvéd beszélt röviden, majd a bíróság meghozta az elsőfokú bíróság döntését helyben hagyó jogerős végzését.
A bíróságon az alábbiakat szerettem volna elmondani:
Tisztelt Bíróság!
69 éves, büntetlen előéletű, József Attila és Nagy Lajos-díjas magyar író vagyok. Három hónapos koromtól eldobott árvaként léteztem: ekkortól, megszakításokkal, 26 éves koromig állami gondozott voltam. Az egyetem nappali tagozatának végzése mellett újságkihordóként dolgoztam, hogy eltartsam magam. Végül az ELTE bölcsészkarán, nappali tagozaton magyar-filozófia szakon, majd újságíró szakon kitűnő eredménnyel végeztem. Négy évtizeden át a magyar Rádió munkatársa, majd főmunkatársa voltam. Soha senkinek a lelkébe nem tapostam bele, soha semmilyen eljárás nem folyt ellenem.
Illetve egyszer mégis: 1956. október 30-tól november 5-ig a Corvin közben harcoltam. 1956 december elején pufajkások a munkásszálláson, több más társammal együtt, letartóztattak. Mivel nem követtem el gyilkosságot, csak, mint annyi más kiskorú, részt vettem a harcokban, de nem lehetet bűncselekményt rám bizonyítani, három hónapi internálás után – két ízben is megtagadva a beszervezési próbálkozásokat – szabadon engedtek. Élményeimet és megpróbáltatásaimat Csapataink harcban állnak című, 600 oldalas regényemben írtam meg, amely a forradalom ötvenedik évfordulóján jelent meg. Rendhagyó stílusa és ábrázolásmódja miatt sikert aratott. Sok mindenkiről – élőkről és holtakról – kemény és határozott véleményt írtam le, mégsem jelentett fel senki, pedig az a regény egy egész, sokszor hamisan értelmezett történelmi korszakról ad képet.
Megfeszített rádiós munkám mellett tucatnyi regényem jelent meg, köztük olyan terjedelmes művek, mint a 17 évig írott József Attila életregény vagy a 37 éven át készült, Jézus életéről szóló 900 oldalas regény, amely a múlt év őszén jelent meg.
A Labancz Annáról szóló írás nem tartozik fontos munkáim közé. Igaz, hogy már 1990-ben elkészült, de a családi titok elmondásáért cserébe Anna nővérének megígértem, hogy a regényt nem jelentetem meg addig, amíg ő és bátyja él. Mivel nálam majdnem tíz évvel fiatalabbak voltak, így eleve letettem arról, hogy írásom valaha is napvilágot lásson. Végül az érintettek halála után csak azért döntöttem az írás megjelentetése mellett, mert polgári demokratikus társadalmunkban egyre több az erőszak, a gyilkosság, a vétlen áldozat. Én a majdnem négy évtizede, 23 évesen áldozattá vált Anna sorsát, arcát kívántam megmutatni. Négy évtizednyi idő és múlt történelem a világon mindenütt. Négy évtized múltán egy történelmi eseményről, még ha az egyetlen ember életének történelme is, véleményt mondhat az ember, nemcsak nálunk, hanem a világ bármelyik pontján.
Egy regény mindig csak vélemény lehet. Egy regény sohasem állítások sorozata, soha nem "vádirat". Regény, amelyben a szereplők véleményt mondanak egymásról, és magatartásukkal önmagukról, s így, ennek révén mond véleményt maga az író, majd az olvasó. Négy évtized után Európában, szemben az Egyesült Államok jelenleg is hatályos törvényeivel – nincs jogkövetkezménye egy megtörtént, korábban fel nem derített bűntettnek, így sem anyagi, sem etikai hátránya. Miként ez ebben a jelenlegi esetben is így igaz a felperes tekintetében. Négy évtized után, érthető módon, a felperest nem viselte meg sem idegileg, sem morálisan az a regényemben testet öltött vélemény, amely nem az én véleményem, hanem azoké a nyomozást és magánnyomozást végző rendőrtiszteké, köztük Kerekes századosé, akiknek a nyomozási eredménye megjelent nyomtatásban vagy hátrahagyott terjedelmes feljegyzések formájában. Hogy ezekkel a megállapításokkal és véleményekkel, még a cselekmény joghatályos időszakában, a miskolci megyei rendőrség miért nem foglalkozott, messzire vezetne, és nem is kívánok az ügybe belebonyolódni.
Tisztelt Bíróság, jelenleg – öt-hat magyar írót leszámítva – az írók nem kapnak jogdíjat szépirodalmi műveikért. Örülnek, ha akad kiadó, amelyik egyáltalán kiadja munkájukat, és legjobb esetben kapnak tíz vagy húsz tiszteletpéldányt. Ezt csupán azért említem, mert úgy gondolom, hogy az elsőfokú bíróság egy majd’ négy évtizeddel korábbi eseményről szóló regényről kialakított értékelése során számomra felfoghatatlan szigorral járt el. Felfoghatatlan a bíróság szigora, mert hangsúlyozottan kemény és példamutatónak szánt ítélete kiszabásánál – sok egyéb mellett – például azt sem vette figyelembe, hogy egy magyar író annyi pénzt, amennyi az ítéletben kártérítésként és perköltségként, azok kamataival együtt szerepel, egész életében képtelen megkeresni. Ha ez a büntetési tétel így marad, a hátralévő életem – különösen jelenlegi életkörülményeimet, az ügy kapcsán megrokkant egészségemet, idegi állapotomat, a rám váró műtéteket figyelembe véve – semmivé válik. A mindennapi életvitelem is kritikus szintre jutott, hiszen csak a gyógyszereim havonta – jelenlegi árakon – negyvenezer forintba kerülnek, nem is szólva további alkotói sorsomról, hiszen a büntető és polgári peres eljárás olyan mértékben megviselt, lelkileg tönkretett, hogy alkotói gondolkodásra és alkotásra képtelenné váltam.
Nekem nem állt szándékomban senkit megbántani, csupán – a modern regényírási technikát alkalmazva, ami dokumentumok felhasználását is jelenti, jelentheti, mint pl. Hidegvérrel című regénye esetében – írtam egy regényt. Úgy írtam meg lényegileg már 1990-ben, hogy Anna két testvérén kívül az események szereplői közül soha senkit nem kerestem fel, tehát a dokumentumokra támaszkodó fikcióként. A kéziratot 2005-ben átdolgoztam, mégpedig azért, hogy az áldozat sorsát minél szemléletesebben bemutassam, hátha hatással lehet a társadalom közérzetére. A regény Anna halála után 36 évvel jelent meg, és négy évtizeddel korábbi vagy azt megelőző évek eseményeit mutatja be, dolgozza fel teljes mértékben fikció gyanánt, hiszen sem a szereplőket nem ismertem személyesen, sem egyetlen eseménynél nem voltam, természetszerűen nem is lehettem jelen.
Regényem vélemény. Az események így is történhettek, és másként is. Egy negyven évvel korábbi történésnél nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az olvasó némi eligazítást kapjon arról, hogy esetleg miként élhet úgy, hogy senkinek ne okozzon kárt, illetve életvitelével senkit ne provokáljon. Ez persze az élet sajátos természeténél, cselekedeteink másokra hatásának kiszámíthatatlanságánál fogva elképzelhetetlen. De legalábbis erre kell törekednie az embernek, hogy mentse magát – a kiszámíthatatlanságok tüskés ágai között járva. Ezt a gondolatot immár magamra nézve is fontosnak és érvényesnek tartom.
Kérem a tisztelt bíróságot, hogy az elmondottakat figyelembe véve hozza meg döntését. Anyagilag és erkölcsileg az eltelt két év alatt immár lehetetlenné váltam. Az ítélőtábla által az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyása számomra idegileg, morálisan végzetes lenne. Az elsőfokú bíróság döntését – különösen mivel (hogy úgy mondjam) nem vagyok visszaeső, tehát korábban soha más megbántásának szándéka vagy cselekménye miatt eljárás nem folyt ellenem – mindenképpen aránytalannak tartom egy regény esetében, különösen ha az adott írás cselekménye, illetve az abban megfogalmazódó írói vélemény négy évtizeddel korábbi eseményhez kapcsolódik. Kérem a tisztelt bíróságot, hogy mindezt döntésénél mérlegelje. Éppen ma 38 éve, hogy Annát örök nyugalomra helyezték Sajópetri temetőjében. Azt gondolom, hogy váratlanul félbeszakadt törekvő élete és rettenetes halála regényes, vagy másként fogalmazva: regényben történt bemutatásának nem lehetek az áldozata négy évtized múltán.
Mint a döntésből kiderült: igenis áldozata lehetek és lettem.
Három bírónő hozta meg az ítéletet a Magyar Köztársaság nevében.
Három nő, akiket csak a jogszabályok érdekelnek, érdekelhetnek. Nem törődnek, nem törődhetnek a 38 évvel ezelőtt áldozatul esett Labancz Anna sorsával, és természetesen az enyémmel sem.
A mindig igazságos és mindig mindent világosan látó magyar bíróság tehát meghozta döntését. Olvasóimra bízom, hogy ők miként vélekednek és döntenek erről az ítéletről, a fentebb ( és a blogomban korábban) leírtak ismeretében.
