Ma már, a szörnyű bírósági megleckéztetés után, pontosan tudom, hogy nem lett volna szabad védelmembe vennem a 23 évesen meggyilkolt Labancz Anna miskolci ápolónőt. Én azért írtam meg A Labancz Anna gyilkosság című regényt, mert szerettem volna felhívni a fiatal nő rettenetes halálára a közvélemény figyelmét. Abban bíztam, hogy - majdnem negyven évvel a gyilkosság után - a bíróság az én véleményemet is figyelembe veszi, mielőtt kiszabja példamutató ítéletét. És abban is bíztam, hogy a közvélemény józanabbik része tüntetőleg mellém áll, a pártomat fogja, illetve magáévá teszi az áldozat ügyét.
Nem így történt. A legtöbben, akik különböző fórumokon hozzászóltak az ügyhöz, egyrészt megtaposták Anna emlékét, rossz firmának minősítve, olyannak, aki jószerivel rászolgált a méltatlan halálra, másrészt úgy képzelték, hogy gennyesre kerestem magamat a könyvön, miközben megtiportam egy elmondhatatlanul tisztességes, jámbor és józan ember becsületét. Azt senki nem vizsgálta, hogy az a bizonyos becsület kiállja-e a tisztességesség, a jámborság és a józanság próbáját. Mert ha a vizsgálat után az derül ki, hogy sem az egykor nyomozó miskolci rendőrtiszteknek, sem nekem, aki az ő véleményüket, megállapításaikat követve próbáltam leírni Anna küzdelmes életét, nem volt igazam, akkor megérdemeltem volna a leckéztetést.
Én a könyvet alapvetően azért írtam, mert az áldozatok, az egyre gyarapodó áldozatok mellett kívántam szólni. Most Mórahalmon öltek meg három embert. Állítólag, rendőrségi vélemények szerint egy 26 éves fiatalember a tettes. Egyes híradások szerint szerelemféltésből, más híradások szerint nyereségvágyból ölt. Hogy ez utóbbi esetben mit lehetett abból a nem különösebben mutatós házból elvinni, amiért érdemes volt három embert agyonszurkálni, fel sem tudom fogni.
De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy szinte naponta meggyilkolnak valakit vagy valakiket, mert nem számít az emberélet. Mert nem számít az embereknek a saját életük, a saját jövőjük, a saját élhető életük sem. Immár lassan semmilyen érték nem szent. Immár egyszerűbbnek látszik a problémák rendezése gyilkolás árán. Immár úgy marják az emberek egymást, hogy a segítségül hívott rendőrökre is késsel támad a feldühödött veszekedő. És a rendőr nem nézheti, a vitában kinek mekkora az igazsága; aki rendőrre késsel támad, annak rögtön szétlövik a lábát. Nem próbálják lecsitítani, nem próbálják más módon rendre inteni, szétlövik a lábát, esetleg örökre nyomorékká téve, miközben elképzelhető, hogy az ő oldalán volt a nagyobb sérelem, megbántottság, kiszolgáltatottság. Nem állítom, csak a sokféle igazság okán óvatosan feltételezem.
Mindegy ez már.
Néha úgy tűnik, hogy lassan minden mindegy ebben az országban.
És az is látszik, hogy kétféle jog létezik. Egyik azoknak, akik a hatalom részesei (esetleg éppen ellenzék gyanánt), a másik azoknak, akik elszenvedik a mások és önmaguk csalódottsága, tehetetlensége okozta sérelmeket, fájdalmakat, ostobaságokat.
Kivész a lakosságból az öntudat. Mennyiszer és milyen erővel hangoztatta József Attila az öntudatot, mint az ember, a társadalmi egyed létezésének egyik legfontosabb eszközét és feltételét.
Miért kell fegyvert veretni belőle arany öntudat? - kérdezte a költő kétségbeesetten.
Azért, hogy megvédjük magunkat immár önmagunkkal szemben is. Remélem, van még e hazában, ki érti, hogy mire gondolok ezzel.
