N. László, magyarosabban: Nagy László, az állítólagos móri bankrabló és tömeggyilkos a börtönben szigorú foglári felügyelet mellett lírai naplót írt a móri ügyről, és a postásgyilkosságokról. Hogy mivel foglalatoskodik, azt - gondolom - minden foglár tudta, talán a börtönparancsnokig bezárólag, ugyanis állítólag nem zsebmetszés miatt volt előzetesben. És amikor elkészült a százoldalas napló, a mindenféle börtönkapcsolatok nélküli N. László, bővebben Nagy László kicsempésztette azt a börtönből. Egyenesen az imádott feleséghez repült vele a fekete holló. (És a börtönben senkinek nem tűnt fel, hogy ejnye, ez a Laci gyerek miért nem írja továbbra is a naplóját, illetve hova tehette, ha esetleg nem találja?) Az iromány egy folyamatban lévő peres ügy rendkívül fontos, mondhatnám: kardinális dokumentuma, amelyben az igazság egy szelete benne lehet, illetve esetleg egy olyan igazság is kihámozható belőle, amire a napló írója nem is gondolt (már ha a naplót tényleg N. László írta és nem szabadon császkáló ügybuzgó és önjelölt megbízottjai).
Mindez éber smasszerjaink, rendőreink, ügyészeink figyelmét nagy ívben elkerülte. És az is, hogy ebből a "vallomásból" könyv készül. Mivel elég hosszú időn át alakulgatott, talán még a rendőrség is tudomást szerzett róla. De nem kereste, nem foglalta le, hanem hagyta, hogy a folyamatban lévő büntetőügy egyik legfontosabb dokumentuma csak úgy illetéktelen kezekbe kerüljön és könyv formájában bárki beszerezhesse, még élelmes rendőrségünk is.
Miután a napló elkészült és azt a móri ügy egyik jelentős szereplője hitvesére hagyta, amit állítólag a hitves szépen és törvényesen tudomásul is vett, Nagy László szelíd megbékéléssel felkötötte magát.
Ez az ügy olyan regényes, hogy szinte könyvbe kínálkozik.
Ilyen mértékben hülyére venni a rendőrséget és az ügyészséget csak olyan országban lehetséges, ahol az igazság mindennél - fontostalanabb.
Akik a könyv körül bábáskodtak - ügyvéd, újságíró és ki tudja még kicsoda -, azt hiszik, minden cselekedetük maximálisan törvényes, a lehető leghelyesebben jártak és járnak el.
Úgy tetszik, kicsi hazánkban a jog szigora már csak rám vonatkozik. Engem egy negyven évvel ezelőtti ügyben, ahol már semmi, de semmi nem joghatályos, példamutató módon elkaszáltak egy regény miatt. Más pedig egy éppen folyó gyilkosság-sorozat és bankrablás ügyében, megelőzve a bíróságot, közzéteszi a legfontosabb dokumentumot, nem törődve okos rendőrségünkkel és világesze ügyészségünkkel.
Mert végül is hogyan van ez?
Nagy László szerint nem ő gyilkolt, hanem egy arra tévedt szerb férfi. És ez vagy így volt, vagy sem. Okos rendőrségünk ezt már akkor sem tudja bebizonyítani, ha megszakad. Az évszázad bűncselekménye forgácsként hullik ki a kezéből. Mert nem fontos számára az áldozatok emléke. Mert ők ebben az ügyben már különben is felvették a prémiumukat, amikor elítéltették Kaisert, akiről tudjuk, hogy nem ártatlan bárány, de állítólag nem is a móri mészáros.
Az élő "kísérő", a másik állítólagos tettes, aki népmesékkel traktálja szeretett rendőrségünket és bíróságunkat, mondhat bármit, hiszen a rendőrség semmit, az égvilágon semmit nem tud bizonyítani, mivel az illetékesek nagyvonalúan hagyták, hogy Nagy László felkösse magát.
Néha az az ember gyanúja, hogy nem is ő kötötte fel magát, hanem valamiféle segéderők. Aki ugyanis börtönnaplóban ad számot a saját verziójáról, miért akarna öngyilkos lenni? Nem logikus a két cselekmény, hiszen a leírt vallomás - akár akarta, akár nem - egyfajta változata a tényleges eseménysornak. Innen kezdve nyilvánvaló, hogy nem gyötörte lelkifurdalás, nem volt ideggyenge, pontosan tudta, mit miért cselekszik. Vagy ha nem, akkor azt már igazságügyi szerveinknek kellene bizonyítani. De hogyan? A megmaradt másik tettes, aki csupán tájékozatlan és telicsinált nadrágú kísérőnek tünteti fel magát, kedve szerint mondhat bármit, hiszen ő állítólag nem járt a bankban, nem csinált semmit, csak kísérgette kissé erőszakosnak feltüntetett volt barátját.
Olyan zavaros már ez az ügy, mint egész rendőrségünk és ügyészségünk sötét éjszakára emlékeztető agyveleje.
De majd a bíróság világosságot teremt. Amiben azért is bízhatunk, mert a Kaisert az ügyben abszolut ártatlanul elítélő bíró a szóbeszéd szerint egyenesen a legfelsőbb bíróság kollégiumának tagja lesz. Mit mondjak, alaposan megbüntetik a "téves" ítélkezésért.
Jaj annak az országnak, amelynek ilyen a legfelsőbb bírósága.
