Immár megnyugodhatunk: a szombathelyi gyermekgyilkosok bevallották, hogy ők mérgezték meg a kisfiukat, Márkot, majd ők fojtották meg. És persze ők írták, minden külső kényszerítés nélkül, a búcsúlevelet.
Iszonyú.
De kissé az is elborzasztó, hogy a hivatalos szervek szerint nem volt - megítélésük szerint - elégséges indokuk arra, hogy erre a brutális tettre szánják el magukat, beleértve önmaguk elpusztításának szándékát és eseménysorát is.
Fontos ez a megállapítás, hiszen így - teljesen jogszerűen - még nagyobb büntetést lehet rájuk kiszabni. Védeni kell a társadalmat az ilyen rossz magatartásmintát nyújtókkal szemben. Mert mi lenne, ha minden család, amely csehül áll anyagilag, elpusztítaná a gyermekét és a halálba próbálna menekülni, esetleg sikeresen? Alig maradna adófizető. Márpedig azokra azért némi szükség van, hogy kormányférfiaink és haverjaik minél zsírosabb állásokban alaposan megszedjék magukat. Büszkék lehetünk kormányunkra és a nálunk lévő viszonyokra, pl. a világon nálunk épül a legdrágábban a metró, a Duna-hidak, az autópályák. Ha nálunk autópálya-építkezés közben egy munkás meghal, azért senki nem felelős, illetve csak az eső miatt a megváltozott talajviszonyok, a munkavégzés előírásait ugyanis a műszaki vezetés betartotta. Arról igazán nem tehettek, hogy beomlott az alagút. Mint ahogy arról sem tehet senki, hogy nálunk egy mentőhelikopter mindkét motorja egyszerre leáll. A világon sehol máshol, csak nálunk viselkedik így ez a nagyon bevált és ezerszámra használt típus. Ez a balsors. Ezért igazán senkit nem lehet hibáztatni. Van ilyen. Minden gondos műszaki vizsgálat ellenére van ilyen. Mármint nálunk. Érdekes módon máshol, a világ más tájain ilyesmi nem igen fordul elő. Büszkék lehetünk: nálunk igen.
Nálunk nem azon gondolkodnak a szombathelyi család tragédiája láttán, hallatán, hogy mit kellene tenni az ilyen események megelőzésére, hanem azon, miként lehet őket minél alaposabban elítélni. Most aztán nem panaszkodhatunk: rendőrségünk rendkívül eredményesen dolgozott. Gondolom, meg is lesz a jutalom: hullani fog az elismerés, a kitüntetés, a soron kívüli előléptetés.
És ügyésztségünk sem fog lazsálni. Készül majd olyan vádírat, hogy az annak nyomán megszülető ítélet újabb öngyilkosságba hajszolja ezt a szerencsétlen két fiatalt, akikért - bár gyermekük megölése miatt meg kellene vetnem őket - ostobán vézik a szívem. Talán tényleg menthető lett volna az életük, a sorsuk, amely így, a tett következtében immáér végleg és örökre alagúttá, reménytelenséggé változott.
Nem tudok megoldást.
Nincs ötletem, hogy mit kellett volna tenni, hogyan lehetett volna megelőzni a tragédiát. Csak azt tudom, hogy abban az esetben, ha valaki a hitelre vásárolt lakás törlesztő-részleteit nem tudja fizetni, a bankok - nagyon helyesen a saját érdekeiket követve - szemérmeskedés nélkül érvényesítik az érvényesítendőket.
Nem tudom, hogy baj esetén van-e itt mibe kapaszkodni. Én úgy látom, hogy nincs, ha a rokonság nem képes segíteni.
Rettenetes döntést hozott a fiatal pár. És rettenetes dolgot követett el, amikor az egy éves Márk ellen fordult, hiszen az ő sorsáról semmiképpen nem dönthettek volna. Semmi, de semmi nem jogosította fel őket arra, hogy elvegyék egy kisgyerek életét. De ki lát bele a másik lelkébe, rettenetébe, úttalanság-érzésébe? Ki mer, ha nem bíró, ilyen esetben ítélni, elmarasztalni? És az ítéletben szerepet kap majd az is, hogy a kis hazánkban kialakult viszonyok miképpen befolyásolják az emberek álmait, életérzését, döntését? A meg- és elítélés mellett a megértés szándéka és vágya is? És az is, hogy mi lehet még ezek után ennek a két embernek az élete és a sorsa?
Ebbe még belegondolni is iszonyú.
Egy biztos: a bűnösök rendőrkézre kerültek, következhet az ítélet. Az anya pszichiátrián várja sorsa újabb stációját, az apa a kórházban - rendőri felügyelet mellett.
Isten óvja őket, és isten legyen hozzájuk irgalmas - ha már a földi viszonyok és hatalmasságok ilyen helyzetbe és döntésbe kavarták őket.
