Mostantól az a hely, ahol ennek a kedves kislánynak örökre sötétséggé, semmi halállá vált a szeme fénye, a szíve dobbanása, a tiszta lélegzete, az addig, az egészen addig fehérbe öltözötten élt élete - immár jelölten emlékeztet bennünket Horák Nórára, de még inkább arra, hogy milyen istentelen gyalázat történt azon a helyen, azon a hajnalon, amikor egyesekben elszabadult a végletes gonosz és elpusztítottak egy ártatlan, a jövőnek kitalált életet.
Annyiszor a szemére vetettük a rendőrségnek, hogy immár több mint öt hónap eltelte után is ott tartanak, ahol a rettenet utáni első napon. Sőt, hátrébb. Talán már soha, de soha nem lesz meg a tettes. Nórát az sem támasztja fel, ha meglesz. A fájdalmunkon és a rettenetüntök nem enyhít sem az, hogy nincs meg, sem az nem enyhítene, ha meglenne. Mert Nóra már így is, úgy is mindörökre halott marad.
Immár azért kell félnünk és rettegnünk, mert diadalmaskodott a gonosz, a mindent bemocskoló bűn, a gyilkosság, és a rendőrség ezt tetyetotyán elnézi. Várja, talán várja, hogy egy újabb áldozat esetén a tettesek majd az ezernyi nyomnál is több nyomot hagynak maguk után.
Az a tény, hogy Horák Nóra gyilkosai nem kerültek életük végéig börtönbe, a magyar rendőrség örök és lemoshatatlan szégyene.
Ezzel a tetyetotyaságával a magyar rendőrség eltűrte és eltűri, hogy a félelem, a rettegés, az iszonyat mindennapos vendég, lakó és eltűrt pusztító legyen a szívünkben.
Immár kis emlékmű jelzi, hol ölték meg Horák Norát.
Emlékmű emlékeztet bennünket arra, hogy milyen múlandó és semmi az életünk.
Emlékmű emlékezetet bennünket arra, hogy itt ebben az országban büntetlenül a legvégzetesebb bűn is elkövethető következmények nélkül.
Emlékművet emelt a község a magyar rendőrség árulásának. Mert ez nem egyszerűen a tehetetlenség, hanem annak a munkának az elárulása, amelyre ezek az emberek a fizetésükért felesküdtek. És az árulás mellett cserben hagytak bennünket. Megroskadt a bizalmunk. Állandósult körülöttünk és bennünk a félelem. Ahányszor látjuk ezt az emlékművet, nem Horák Nóra jut eszünkbe, hanem a szabadjára eresztett, a bosszzulatlan iszonyat.
Immár emlékműve lett a magányunknak, a kiáltásunknak: HORÁK NÓRA, EMBERI LÉNY HOGYAN TEHETTE EZT VELED???
