Tisztelt Unoka!
Nem akartam önöknek személyes fájdalmat okozni. Dehogyis. És nem a keserűségeimet, hanem a tapasztalataimat, amiket 56-ben szereztem a "sűrejében", megírtam a Csapataink harcban állnak című 600 oldalas regényemben, amely még kapható. Ezt nem azért írom, mintha arra akarnám bíztatni, hogy megvegye. Nézze, kedves Unoka, az ilyen írások nem a rokonoknak, a fájdalomban leginkább érintetteknek szólnak. Ön egy csodás, gyengéd, melegszívű, nagyon kulturált, sokat látott Nagypapát ismert meg Király Béla személyében. Egészen biztos vagyok, hogy minden szeretetüket megérdemelte, mert közvetlen ember volt, remekül teremtett kapcsolatot, tudott másokra figyelni. A tények viszont makacs dolgok, de Önöknek az önök tényeire kell csak figyelniük, arra, hogy Önök egy csodálatos nagypapát ismertek és veszítettek el. Személyes megbántottságukért elnézést kérek. Hát igen, csodálatosan hosszú életet adott az isten a nagyapjuknak, kissé túlélte a történelmet. A temetésen nagyon sok jót, csak jót és szépet mondanak majd el róla. És a halott meg is érdemli, hiszen a holtakat nem bántjuk, azokat személyükben tiszteljük. A teljes igazság persze más, és ha valaki, ezt Király Béla pontosan tudta. Írt könyvet a nagykovácsi csatáról. Én ott nem voltam, de azt tudom, hogy nagykovácsi csata nem volt, legfeljebb purparlé, hiszen az egész, önmagát fegyverbe toborzó Nemzetőrség is csupán vicc volt a Vörös Hadsereghez képest, és az a 150 ember, aki vele tartott a nagykovácsi völgybe, ahonnan remekül lehetett az erdőn át gyalogosan menekülni, még inkább vicc volt. Csata nem zajlott ott, csak lövöldözés, néhány szerencsétlen felkelőnek mondott megtévesztett fiatal halálával.
56-ot a fiatalok, a fegyverbe állt fiatalok tették emlékezetessé, nem a politikusok, nem a tehetetlen Nagy Imre, nem a kelepcébe ostobán belesétáló Maléter Pál, nem, nem ők, pedig nekik kellett volna az eseményeknek irányt adni, és vállalni a történések minden következményét. Tudja, a Corvin közben, miközben ezer irányból lőttek bennünket, arról értesülni, hogy a kormány, Nagy Imrével az élen a jogoszláv nagykövetségen dekkol, nagyon nehezen elfogadható volt egy 17 éves, beganézott fiatal számára. Mert nem hősök voltunk mi, hanem ostobák, akik felvállaltunk egy olyan ügyet, amelyben nem mi kevertük a kártyát, még csak nem is Király Béla, és még csak nem is Nagy Imre, hanem az Egyesült Államok és a Szovjetunió.
Kérem, fogadják őszinte részvétemet, Önök egy csodálatos és nagyszerű nagypapát, rokont veszítettek. És nekem eszemben sem volt Önöket személyükben és gyászukban megsérteni. Bármennyire kötődöm is ahhoz az időhöz, életkoromnál fogva, kissé már én is az utókort képviselem, és az utókor néha nagyon kellemetlen tud lenni, de ez a kellemetlenkedés soha nem a rokonságnak, soha nem az éppen elhunytnak szól, hanem a - TÖRTÉNELEMNEK.Tisztelettel Asperján György (és fogadja elismerésemet nagyon intelligens, és a bántás szándékát is elvető leveléért, de ennyit és ezt mindenképpen meg kellett tennie, és örülök, hogy megtette. Ebből is látszik, hogy Király Béla csodálatos nagypapa lehetett.)