Holnap emetik a tényői családot.
Egyik sírba Virágot és a két kislányt.
A másik sírba a férjet, Kolost.
Mert nem kerülhetnek egy sírba az áldozatok és a gyilkos.
Tudjuk, nekünk, élőknek szóló gesztus ez. Mert minden, ami a halál után következik, már csak az ittmaradottaknak fontos. A halál beállta után a volt élőknek, a holtaknak minden mindegy. Számukra nincsennek erkölcsi megfontolások.
Számukra már csak a semmi nincs. Még az sem. Nincs örök sötétség, és nincs örök világosság, nincs megbocsátó befogadottság és nincs örök kárhozat.
Csak a halál van, a volt-idő. Az emberrel együtt a benne élő idő is meghal. Mert idő nincs, az idő csak viszonyulás, a tudattal rendelkező élőlény viszonya a mulandó és mulhatatlannak tetsző dolgokhoz.
És mégis: nekünk, akik még élünk, fontos, nagyon fontos, hogy a gyilkost ne temessék ugyanoda, ahová az áldozatait temetik. Ha néhány méterrel vagy akár néhány tízméterrel odébb van, mintha máshol lenne, mintha az büntetés és bűnhödés lenne, lehetne számára. Nem az. Nekünk erkölcsi elégtétel, illetve gesztus az igazságérzetünknek.
A férj, az apa, a tettes tehát külön kell, hogy örök békét leljen és találjon.
Már megtalálta. Ahogy kivérzett, rögtön magába az "örök békébe" került.
Mint ahogy ott vannak a gyermekei és szép fiatal felesége is.
Mind ott vannak.
Nem vagyok hívő, de azóta, hogy Virág és a két tündéri kislánya így zuhant a halálba, esténként a saját szavaimmal imádkozni szoktam valakihez, talán Istenhez, talán a mindenséghez. Önmagam félelmeinek elűzése érdekében, s talán azért, hogy valamennyire megnyugodjak.
Mert bár a fiatal házaspár és a két leányka nekem teljesen idegen, mégis valahogy ismerőseim lettek.
És akiknek nem, azok nem képesek a saját sorsukat sem felfogni.
Iszonyodom Kolostól, a férjtől, és ugyanakkor tudom, hogy ő iszonyatosan bűnhődött önmagában. Nem lehet ez felmentés és megértés, de a tragédia ugyanakkor az ő tragédiája is.
A bölcs pszichológusok azt mondják, az ilyen esetet kiterjesztett öngyilkosságként értelmezik.
Semmiképpen, a legszikrányibb joga sem volt a kiterjesztéshez, sőt, azt mondanám, ahhoz sem lett volna joga, hogy csak magával végezzen, és szörnyű sebet hagyjon a felesége és két kislánya lelkében.
Sajnos, ilyen esendők vagyunk.
Ilyen sérülékenyek és esendők.
És ilyen elmondhatatlanul kegyetlenek önmagunkkal szemben, és azokkal szemben, akik miatt értelme van az életünknek.