Amikor 1928-ban ünnepelték Petőfi Sándor 105. születésnapját, már túl volt népszerűsége csúcspontján. Még sokan hivatkoztak rá, de már egyre kevesebben olvasták. 1945 után néhány éven át ismét nagy nemzeti költőként ünnepelték. A 150. születésnapja még esemény számba ment. Azután folyamatosan csökkent iránta az érdeklődés. Mára jószerivel iskolai olvasmány lett. Attól persze, hogy nemzete, az új generációk elfordultak tőle, még ő a magyar nemzeti költészet egyik legfényesebb állócsillaga. Mindent tudott, amit költőnek tudnia lehetett és mindent megírt. Az utókor szégyene, hogy művészete mind kisebb figyelmet kap.
József Attila fénye is sokat kopott az eltelt húsz évben. A rendszerváltás után egyesek ki akarták tiltani az iskolai tananyagból is. Mára költészetének egy bizonyos része teljesen elhalt. A Munkások iránt nem érdeklődnek az olvasók, a fiatalok számára pedig teljesen idegen vers lett. Pedig aktuálisabb, mint a megírása idején. Miként sok másik verse is.
Ma inkább az identitás-problémáját megfogalmazó versei iránt van - igaz, csökkenő - érdeklődés. Úgy tűnik most, hogy két-három évtized, és teljes mértékben a tankönyvekbe száműzik őt is.
Ma már visszásnak tetszik a Gát utca 3. miliője, ahol 1905. április 11-én, kedden este meglátta a napvilágot. Éppen nemzeti ünnep volt: Ferenc József alkotmányát köszöntötte a lelkes nemzet, köztük a ferencvárosi nehéz körülményűek is. A papa, József Áron a barátjával járta a kocsmákat és időnként hazaszaladt, hogyan zajlik a vajúdás. Közben nem feledkezett meg arról, hogy megismételje fenyegetését: ha Boriska nem fiúnak ad életet, akkor kapja magát és csapot-papot ott hagy. Pőcze Borbála akkor már öt gyermeknek adott életet, de közülük csak két lány élt: a hatéves Jolán és a kétéves Etelka. A vékony fiatalasszony huszonnégy órás vajúdás után hozta természetes úton világra öt és fél kilós gyermekét, aki a görögkeleti vallásban az Attila keresztnevet kapta.
Apja, a félig magyar, félig román vagy tán egészen az József Áron boldog volt, hogy ismét fia született. A gyermek napvilágra jötte után az anyát csak bába látta el. Ekkora magzat megszülése igen komoly kockázat és komoly egészségügyi következményekkel jár. Kórházi ellátással nagy mértékben csökkenteni lehetett volna a későbbi problémákat, amelyeknek egyik következménye lehetett, hogy a mutatós asszonyka lényegileg alkalmatlanná vált a házaséletre. Talán ez is volt az oka, hogy József Áron, az apa mégis a "lelécelés" mellett döntött, és 1908. junius végén magára hagyta az anyát a három kicsi gyermekkel együtt.
Hogy József Attila mégis az lett a magyar irodalomban, akinek ma ismerjük, az zsenialitásán kívül jelentős mértékben köszönhető szép és igen talpraesett Jolán nővérének, aki kimenekítette családját a Ferenc tér világából.
Tény, hogy a Ferenc tér már akkor is felemás arcot mutatott. Lerobbant földszintes épület éppúgy található volt ott, mint polgári jómódról tanúskodó épület és bérkaszárnya (pl. a Ferenc tér 11. alatti ház, amelynek harmadik emeletén lakott legtovább folyamatosan a család: 1916 nyarától a mama 1919. december 27-én bekövetkezett halálig. Illetve József Attila egy kicsivel tovább: ő a kritikus napokban éppen lent tartózkodott Szabadszálláson, a mama szülőfalujában, a rokonoknál, hogy ennivalót szerezzen nagybeteg édesanyjának. A két nővér abban az időben már dr. Makai Ödön fennhatósága alatt, a VI. kerüketi Lovag utcában élt. Az új év első napjaiban hazatért kamasz már nem találta édesanyját, időközben eltemették a fiumei-úti temetőben. Egyedül, mintegy tíz napig, még egyedül a Ferenc téren lakott, s akkor Jolán növére ügyeskedésének köszönhetően ő is beköltözött a Lovag utcai polgári lakás cselédszobájába, amelyet Etelka nővérével osztott meg.
Hogy ez a hatalmas váltás mi mindent idézett elő a kamaszban, majd később a Szegeden, Bécsben és Párizsban, végül Budapesten egyetemistáskodó József Attilában, aki soha nem tett záróvizsgát, arról sokat olvashatunk verseiben és a róla szóló értelmezésekben. A lelki problémák, identitás-zavarok, a kor nyűgei és körülményei vezettek el azután Balatonszárszóig, az öngyilkosságig.
Mindezekről, sok mindenki más mellett, én magam is írtam Fogadj szívedbe című életrajzi regényemben, amely jelentős mértékben támaszkodik Szabolcsi Miklós négykötetes monográfiájára (mint mindenki más, József Attiláról szóló munkája is).
József Attila életének ma már alig van élő tanúja. Meghalt barátja és szerkesztőtársa Fejtő Ferenc is (nem messze nyugszik a József család sírjától). De még él a halálakor nyolcéves unokahúga, Makai Zsuzsa, és az akkor még kicsi fiúcska Makai Ádám, akinek nincsen emléke a költőről. Egyetlen felnőtt él már csak, aki személyesen is jól ismerte József Attilát: a 98 éves Radnóti Miklósné. József Attila gyakran megfordult Radnótiék lakásán, és Fannival személyes ismeretségben állt. Most özv. Radnóti Miklósné éppen beteg, elfekvő kórházban van. Szeretne hazamenni, de az illetékes önkormányzat még nem tudja, hogy az otthoni ápolás költségeit biztosítani tudja-e.
"Minket is elfelednek végre lugasok csendes árnyain" - írta József Attila. Sajnos, ez a zsenik, a nemzet mártírjainak sorsa is. Az új generációk többsége nehezen olvas, és éppen ezért nem olvas. Verset pedig végképp nem. Sem Petőfit, Sem Arany Jánost, sem Kosztolányit, sem József Attilát. Hogy csak néhány nevet említsek. Nélkülük pedig nincs magyar nemzet, és nincs nemzeti identitástudat. Nélkülük nincs értelmes és élhető jövő. Talán majd ráébrednek erre, de félő, hogy késő lesz, nagyon késő.
