EMESE, KINGA, RITA
naponta sokszor gondolok rátok! Milyen fiatalon, éppen csak megszületve távoztatok. Tudom, semmilyen rimánkodás és sírás nem hoz vissza benneteket az életbe. Tudom. De még intő példa sem lettetek. A közvélemény máris napirendre tért a halálotok felett. Mintha nem is lettetek volna. Mintha nem is történt volna veletek az a szörnyűség! Pedig ott sokan sokféleképpen vizsgáztak. Nemcsak azok, akiknek az intézekedésében bíztatok és bátran bementetek a szórakozóhelyre, hanem azok is, akik titeket agyontapostak, mert csak egy valami volt fontos számukra, hogy ezer forintért bejussanak a hőn vágyott kikapcsolódási helyre. Nem volt fontos, hogy magukat veszélyeztetik közben, és persze másokat. És lám, bennük már ugyanúgy elhalt a tíz napja történt borzalom, mint azokban, akik ott sem voltak, békésen aludtak.
Lehet nyugodtan élni egy olyan országban, amelynek közvéleménye hagyja, hogy ilyen gyorsan kihűljenek a tragédiák? Lehet nyugodtan élni ott, ahol az emberek ennyira csak magukkal törődnek? Ahol három fiatal, az élet legelején álló ember borzalmas pusztulása ennyire következmények nélkül lezajlik?
Nem arról van szó, hogy mindenáron büntessenek, hanem arról, hogy nézzünk szembe önmagunkkal: nem lehetünk ilyenek, ha meg akarunk maradni. Ha becsülni akarunk másokat, és vágyunk mások megbecsülésére. Ha azt akarjuk, hogy tiszteljék mások az életünket. Mert akkor nekünk is nagyon-nagyon kell tudnunk tisztelni minden emberi életet. A közelünkben, és a földön bárhol máshol.
Emese, Kinga, Rita - az én szívemben nem enyésztek.
Tudom, még el sem temettek, még igazán el sem sirattak benneteket - és már a feledés borul rátok. Magunkról mondunk ezzel véleményt. Szomorú, tragikus, elborzasztó véleményt!