Asperján György:

Auschwitz

Ráérős lassúsággal közelegtek

a szerelvények, halálra tömötten.

Cammogtak, mintha nem érezne kedvet

egy sem érkezni időre jelölten.

Úgy álltak meg, mint ki végzetbe zöttyen.

Várták őket kutyák, tisztek a rámpán,

s unottan a halál még ócska pányván.

A gőz fáradtan szusszant. Füst kavargott.

A szél futkosott le és föl gyanútlan.

A barakkok nyújtóztak, bamba halmok.

A „személyzet” várt, nem volt senki útban.

A főnökök fess uniformisukban

szolgálták mindent tudóan a véget,

mely alkalmatlant és fölöst eléget.

A langy tavasz birizgálta a fákat,

a Nap sütött, nem volt más vágya, dolga.

Az érkezőket lefogta alázat.

A rend, fegyelem őket igazolta,

álltak sürgősen igazodva sorba.

Még minden tetszett érthetőn egésznek,

hiába volt üszök szaga az égnek.

A kutyák intőn torokból morogtak.

Szívek hevesen verték: jóra fordul

valami, bármi, bár tűnik gonosznak.

Ment a válogatás, legyintve flottul,

rutinszerűen, vagyis megszokottul.

Ki erre indult, ki terelve arra,

kit a barakk várt, kit pedig a kamra.

Kiknek már semmijük se volt, haladtak

borzongva, félve s remélve – a célba;

sírtak, kik szerettüktől elszakadtak,

de még bíztak zihálva, elalélva,

nem gondolva a cián-adalékra. – –

Aztán csörömpölt egy újabb szerelvény.

Isten meg rágódott súlyos keservén.