Tavaly jelent meg Csapataink harcban állnak című regényem. Az amerikai magyar Népszaván kívül egyetlen hazai orgánum sem írt róla. Talán azért, mert néha nehéz az igazsággal szembe nézni. Én október 30-tól november negyedikén este tíz óráig, az evakuálásig ott voltam a Práter utcai iskolában, sok mindent láttam a pesti srácokkal együtt. Sok mindenben részt vettem. Találkoztam a Tűzoltó utcában Angyal Istvánnal, néhány mondatot beszéltem is vele. És november 5-én elkezdődött életem legborzalmasabb és legveszélyesebb napja(erre emlékezem most, amikor a könyv fülszövegét és előszavaát közzéteszem).
Úgy tekintek vissza az ifjúságomra - akkor 17 éves voltam -, mint valami csodára. Az egész munkásszállás disszidált. Én maradtam, mert már akkor mániákusan olvastam József Attilát és író akartam lenni. Aki elolvassa ezt a hatszáz oldalas regényem, eldöntheti, hogy valóban olyan volt-e 56, mint amilyennek most szidolozva bemutatni szeretnék, és azt is, hogy író lett-e belőlem.
A fülszöveg:
Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van – jelentette be Nagy Imre miniszterelnök 1956. november 4-én kora reggel a Szabad Kossuth Rádióban, és mi, akik a Corvin közben készültünk a dicső halálra, sejtettük, hogy a miniszterelnök bajtárs, mint az eltelt 12 napban annyiszor: ismét hazudik. Másnap már tudtuk is, hiszen a hadsereg, megfosztva a miniszterétől és a fegyvereitől, a kaszárnyákban várta, hogy egyszer majd ismét béke lesz, Nagy Imre pedig pánikszerűen áthúzott a jugoszláv nagykövetségre és kormánya tagjaival együtt menedékjogot kért.
Nem volt rossz ember, sőt, kifejezetten lágyszívű nagypapa, vagyis politikusnak alkalmatlan. A Parlamentben 12 napon át hibát hibára halmozott. Ezt felelőtlen végső kijelentésével és tettével koronázta meg. Ha hagyja magát és kormányát elfogni a szovjet csapatok által: a szovjet vezetés, és Kádár csapdahelyzetbe kerül. Nagy Imre megkönnyítette a dolgukat: saját elhatározásából sétált a ketrecbe. Ha gyáván nem fut el, hanem vállalja, hogy ő a kétségbevonhatatlan és legitim miniszterelnök, bármi lett volna a sorsa, példát adott volna a forradalomnak, a magyar társadalomnak és a világnak, nyilvánvalóvá téve, hogy a szovjet pártvezetés minden törvényt lábbal tipor. Sorsán keresztül a világ egy nép szabadságvágyát és függetlenségi törekvését élhette volna át.
Ezt a történelmi lehetőséget és szerepet Nagy Imre nem gondolta át. Őt 1953-ban a véletlen tette miniszterelnökké és rövid idő alatt, minden jó szándéka ellenére, bebizonyította, hogy csapnivaló politikus. Október 23-án hiúsága (és a kompenzáló Vásárhelyi Miklós-, és Gimes Miklós-félék karriervágya) nagyobb volt, mint a bölcsessége és előrelátása. Segítenie kellett volna Kádárt, hogy – a szovjetek júliusi szándékának megfelelően – ő legyen a miniszterelnök. Kádárnak nem volt moszkovita múltja, és fiatalsága valamint sok egyéb pozitív tulajdonsága okán alkalmasabb lett volna a feladatok megoldására.
Nagy a történelmi helyzet foglya lett, mielőtt Kádár foglyává vált. Önként lett rab, önként lett, miként Snagovi jegyzetei bizonyítják, kétségbeesetten vádaskodó, tehetetlen öregember. Tiszteletünket végül azzal vívta ki, hogy Kádár nem tudott neki megbocsátani, és elkövette élete legnagyobb baklövését és bűnét: mártírrá tette azt, aki erre a szerepre alkalmatlan volt.
És hogy teljesebb legyen a kép, közlöm a regény előszavát is:
ELŐSZÓ
A hatalom birtokosai az 1956-os forradalom 50. évfordulóján monumentális, látványosan semmitmondó plasztikai kompozíciót avatnak az egykori Sztálin szobor helyén. Nem az eseményekben résztvevő munkástömegeket, nem az egykori „pesti srácokat” ünneplik, hanem a kapitalizmus 1990-es restaurációját. Az ünnepeltetők baloldalinak mondják magukat, de ötvenhat cselekvő részeseinek túlnyomó többségétől, amely szocialista berendezkedésű, kizsákmányolás nélküli társadalmat akart – messze jobbra állnak, egészen pontosan: a velük ellenkező oldalon.
1848-on a történelem az 1867-es kiegyezéssel lépett át. 1956-on a tizenhat évvel ezelőtti rendszerváltozással. Ma, a független Magyar Köztársaságban harmincezer hajléktalan és hárommillió koldus van. Ötvenhat forradalma ezt akarta örökre megszüntetni, emberi életviszonyokat teremtve a dolgozó embernek.
Néhány éve Göncz Árpád, akkori köztársasági elnök azt mondta: annyiféle ötvenhat létezik, ahányan átélőként vagy az újabb nemzedékek tagjaként emlékeznek, illetve gondolnak rá. De létezik lényege szerint értékelhető ötvenhatos forradalom is. Ez kiolvasható Nagy Imre Snagovi jegyzetek című, a megírása után 50 évvel később megjelent számvetéséből. A könyv a mai magyar társadalomból semmiféle visszhangot nem váltott ki. Az uralkodó osztály számára Nagy Imre rekvizitum. A magát kommunistának valló egykori miniszterelnök álmai, munkássága, elképzelései, gondolatai, indulatai semmilyen tekintetben nem illeszthetők bele az új történelmi helyzetbe. A mártír szerepkört kapta, lényegi értelmezés nélkül.
Értékelhetjük ötvenhatot sokféleképpen, mint ahogy az elmúlt évtizedekben történt. Én a regényemben ábrázolt helyzetek megerősítéséhez kétségbevonhatatlan tanúként a forradalom legtisztább erkölcsű, eszmeiségű és magatartású alakját, Angyal Istvánt, a Tűzoltó utcai fegyveres csoport egyik parancsnokát idézem meg. Rögtön letartóztatása után, 1956 november 16-a és 24-e között írta meg terjedelmes saját kezű vallomását, pontosan megrajzolva az ötvenhatos forradalom arcát. A forradalom fegyvereseit soha nem nevezi szabadságharcosoknak, mert nem fogadta el Mindszenty bíboros megfogalmazását, miszerint a lefolyt harc nem forradalom volt, hanem szabadságharc. Angyal forradalomként élte meg, mégpedig szocialista forradalomként.
Mielőtt idéznék írásából, röviden bemutatom az embert. 1928. október 14-én született Magyarbánhegyesen, 16 évesen anyjával és két nővérével együtt Auswitzba deportálták. Anyja a gázkamrába került, egyik nővérét szökési kísérlet miatt öccse szemeláttára felakasztották. A hazakerült fiú leérettségizett, majd a bölcsészkaron elvégzett két év után vasbetonszerelői szakmát tanult, később technikus lett. Ötvenhatban is szakmájában dolgozott. Házasságot 22 évesen kötött, fia született, feleségétől a forradalom kitörése előtt elvált.
A politika nem érdekelte. Sokat olvasott. Hegel, Marx, Engels, Lenin és más filozófusok mellett szépirodalmi műveket. Sok író, színész, művész barátja volt. Közösségi emberként élt. Neki azért is hihetünk, mert nem tartozott sem a korábbi dicsőítők, sem az utóbb kompenzálók, sem a későbbi megalkuvók közé. (A kompenzálás és a megalkuvás a történelem és az élet kényszere volt. Igazán tiszták csak azok maradtak, akik az események semmilyen következményét nem vállalták, disszidáltak, és a távoli biztonságban és jólétben erkölcsi aggályaikat hangoztatták, elítélő nyilatkozatokat fogalmazgattak. Az egész nemzet nem disszidálhat. A nemzet nem választhat, viselnie kell történelme sorsfordulatait.)
Angyal István a legtovább harcoló fegyveres csoport egyik vezetője volt. Még akkor is hitt a forradalom győzelmében, amikor mások, például Pongrácz Gergely, a Corvin köziek háttérbe szorult önérvényesítője vagy a másik karrierista, Király Béla, a Nemzetőrség főparancsnoka Nyugaton már biztonságban volt: Én…hiszek abban, hogy a forradalom győz az egész országban, hogy példa lesz minden népi demokrácia és a Szovjetunió részére is, és a nyugati tőkés országok munkásainak is. Nálunk pedig a helyzet konszolidálódik, annak ellenére, hogy mind a sztálinizmus, mind a kapitalista ellenforradalmi restauráció veszélye igen nagy. Ha mindkettőt le tudjuk győzni – békesség lesz, és jobb élet.
Az eltelt napok eseményeire visszatekintve, a következő értékelést adta: Az ellenforradalmi veszélynek azonban egy nagyon reális veszélye fennállt a magyar Parlamentben. Onnan indult ki minden tragikussá váló ellenforradalmi intézkedés: ott született Gerő 23-i beszéde, Nagy Imre első beavatkozást kérő nyilatkozata, ott nyilvánították ki elhamarkodva a semlegességet, onnan nevezték először ellenforradalomnak a forradalmat, onnan oszlatták fel a pártot, a hadsereget, választották hadügyminiszterré Malétert…
És ugyanennek a megítélésnek egy másik, lényegi eleme: Míg a Parlament tárgyalt és vitázott és gondolkozott a következő lépésen, a nép az utcán cselekedett, csinálta a forradalmat a gyakorlatban, kivívta a győzelmet apró és sorsdöntő ügyekben. A Parlament csak konstatálni tudta a történteket, de nem irányítani a forradalmat.
Mi jellemezte leginkább az ötvenhatos forradalmat? Angyal István így látta: Az igazságnak nincs szüksége semmiféle diplomáciára, sem elhallgatásra, sem elkendőzésre. Igenis tudja meg a világ, hogy ez a forradalom népi-nemzeti és elsősorban szocialista forradalom volt, s azt csak megnyergelni kívánták a reakciós ellenforradalmi erők.
És végül egy 50 éve írott üzenet az ünneplőkhöz és az ünnepeltetőkhöz: Van egy réteg, mely minden társadalomban kívül tartja magát az eseményeken, mely nem szereti a változással járó kényelmetlenségeket, mely csöndesen, négy fal között utálja – halkan – Farkas Mihályt is, Horthy Miklóst is, Gerő Ernőt is, Josif Viszarionovicsot is, minden volt politikust egyformán, mindenkit, aki ígért, és nem váltotta be ígéreteit, aki a nép munkáján élősködött, s bizonytalanná tette a dolgozó ember életét, nyugalmát, létfeltételeit, leszedte a tejfölt munkája gyümölcséről.
Most itt tart a magyar társadalom, a Magyar Köztársaság!
Ötvenhat tehát nem annyiféle volt, ahányan megélték. Van lényegi jellegzetessége, amit soha nem szabad kétségbe vonni, elhallgatni, elkendőzni. Ötvenhat forradalmához semmi köze a mai burzsoáziának, tehát azoknak, akik az egész világot bevonva ünnepeltetni fogják – önmagukat. Angyal István ezt mondta az utolsó szó jogán: Én szabad emberként akartam élni, börtönben nem tudok meglenni. Kérem a bíróságot, hogy hagyja meg az ítéletet, mert olyan tényállást állapítottak meg terhemre, amelyért halál jár.
Kegyelmet nem kért. Mi pedig nem kapunk.
Nem tudjuk tisztelni Angyal Istvánt, mert nem alkalmas rá a történelmi idő. A társadalom dolgozó tömegeinek elnyomása, kizsákmányolása miatt nincs módunk rá, hogy a forradalom és igaz mártírjai előtt érdemben tisztelegjünk. Nincs hozzá erkölcsi jogunk. Ők semmit nem nyertek meg, mi mindent elvesztettünk.
Ezt próbálja, szándékaim szerint, némi iróniával és igazságkereső hevülettel ábrázolni regényem. Nem ideálok, hanem emberek szerepelnek benne. Értsék meg botlásaikat, bűneiket, szükségszerű elbukásukat. Nem volt választásuk. Ők még árulónak sem kellettek az új rendszernek. Csupán munkások voltak, az uralkodó osztály tagjai, akik fölött a kérlelhetetlen proletárdiktatúra, illetve politikai megrendelésre a hatalom görényei: az önigazoló bírók ítélkeztek.
*
A könyvben a dőlt betűs részek szó szerinti idézetek.
Végül köszönetemet fejezem ki Mécs Imrének, ötvenhat egyik halálraítélt résztvevőjének, parlamenti képviselőnek, aki az utolsó oldalak hiteles megírásához lényegi segítséget nyújtott.
Budapest, 2006. augusztus 13-án
A. Gy.
