HTML

Asperján György

Asperján György író Blog oldala

Friss topikok

  • csaba1959: Két könyvéről tudok ami megjelent: Vészkijárat bejárat, és Vetkőzzünk meztelenre.1976-ban. (2021.10.23. 14:47) Wittner Mariska erényességéről
  • Sheriff_007: @mirnyák: Ez semmilyen igazságszolgáltatás... Másrészt hogy évülhet el 20 év alatt egy ilyen brutá... (2020.12.27. 14:01) RIPORT A NÉPSZABADSÁGBÓL
  • Sheriff_007: Érintettség nélkül és úgy, hogy a gyilkosság idején még rég nem éltem is tombol bennem a düh, hogy... (2020.10.15. 14:19) Labancz Anna 42 éve halott
  • istvankalman: Egy dologban biztos vagyok: A nyomozóhatóság - különös tekintettel az elkövetés időszakára !!! -, ... (2020.10.01. 01:22) Labancz Anna gyilkosa ma 65 éves
  • Szabó Tiborné Hajnalka: @asperjangyorgy: Ez nagyon igazságtalan! Hogy lehet, hogy nem a gyilkos kapja a büntetést, hanem ... (2019.11.30. 14:40) Reménykedés

Linkblog

CSAPATAINK HARCBAN ÁLLNAK - 8.

2007.12.26. 10:14 asperjangyorgy

 

SZTÁLINIZMUS PUSZTULJON!

   Laj nem tudta, miért éppen a Margit híd felé tartanak, de nem is érdekelte, mivel biztos volt benne, hogy az irány jó, és ahova megérkeznek, ott megtisztul a szocializmus. Meguntuk már a sok hibát, új gazdaságpolitikát! Ez egyenes beszéd volt, mindenki számára érthető, felfogható. Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!

   Végre a híd! Talán nem szakad le! Teljes szélességében hömpölygött rajta az egyre zajosabb magyar ifjúság! Senki nem nézte, ki munkásszármazású, ki agrárproletár suttyó, ki kulák fattyú! A lényeg az volt, hogy valamennyien egyetemisták, fiatalok és főként: MA­GYA­ROK!       

   A hídon átérve balra fordultak és rövidesen megérkeztek a Bem térre, ahol már egy tűt sem lehetett leejteni, annyi változást és változtatást akaró jó szán­dékú magyar gyűlt össze. Velük volt a biztos cél irányába mutató Bem apó is! Bem a mi vezérünk! De akárhova mutogat is, innen egy lépést sem teszünk. Megérkeztünk! Láthatja ország-világ, de főként drága lengyel testvéreink, hogy velük vagyunk. VELETEK VAGYUNK LENGYELEK!

   Valaki a szo­bor lábánál a Szózatot szavalta, szinte semmit sem lehetett hallani, de Laj tudta: Hazádnak rendületlenül légy híve ó magyar… Vili bicskát kapott elő: – Nemzeti zászlót akarunk, le a szovjet címerrel! – Laj segített kifeszíteni a zászlót, amelyen Vili hatalmas lyukat vágott, a legbiztosabb módszerrel távolítva el belőle a szovjet címert… Isten áldd meg a magyart… Oláh Vili ércszoborként tartotta a vidáman lengedező lyukast…

   A Himnusz, a mi himnuszunk, a magyarok himnusza után a magyarok lelkesedése még forróbbá vált. A Bem laktanya ablakában zászlókat lengettek a Magyar Néphadsereg kiskatonái, és a tömeg lelkesen üdvözölte a katona hazafiakat…

   Laj egy helyen ennyi hazafit még sose látott… És a hazafik feje felett egyre több kilyukadt zászló hirdette, hogy viharosan tisztul a szocializmus és mind népibbé válik a népi demokrácia… Leírhatatlan pillanatok voltak. És mindenki csak állt! Csak állt! Százezernyi ember, és senki sem tudta, most aztán merre, hogyan tovább, miként legyen vége annak, ami befejezhetetlen, megismételhetetlen, örökkévaló.

   És akkor végre valaki elordította magát: MENJÜNK A PARLAMENT­HEZ! És hirtelen mindenki ráébredt, hogy persze, hova is mennének máshova, ott a helyük! Laj bánta már, hogy magával hozta a tankönyveit és füzeteit, hiszen így mindig csak egy kézzel tudott integetni, a két kezet, a sok kezet, a milliónyi kezet kívánó habzó jelennek. Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a Dunába! Le a Sztálin szoborral! – ordította a tömeg a Parlamentnél. Majd számonkérőn: Pesten – Budán hová lett a magyar urán?

   Laj egészen az épületig sodródott, néhányan megpróbálták az egyik mellékbejáratot befeszíteni és behatolni az ország házába, hiszen hazajöttek. Laj segített, de többen lebeszélték őket erről a meggondolatlanságról. A téren hirtelen sötétség támadt, mert valakik valahol valamiért kikapcsolták a közvilágítást. A tömeg zúgott, mint a tenger. Valaki elővett egy Szabad Népet, összetekerte és meggyújtotta. Valaki máris kiadta a jelszót: Csináljatok fáklyát az újságokból! És máris ezer meg ezer fáklya világította be a teret.

   Nagy Imrét a vezetésbe! – ordított valaki rekedten. – Hol van már Nagy Imre? – kérdezte egy magas, égő tekintetű férfi.

   És rögtön felharsant a sürgető kórus: Ne csináljunk mindent késve, Nagy Imrét a vezetésbe! Laj is valami rigmuson törte a fejét, de képtelen volt koncentrálni az újabb és újabb felröppenő rigmusok miatt, amiket a többiekkel együtt átvett és torka szakadtából ordított. Telt az idő, türelmetlenül hullámzott a Nagy Imrére váró tömeg. De Nagy Imre nem jött. Valaki az épület egyik ablakában megjelent és a Himnuszt szavalta, de a Himnuszon már túl voltak az ordítozók, Nagy Imrét akarták és vele együtt annak magyarázatát, hogy tulajdonképpen miért is vannak ott százezernyien, és most, és majd holnap, és azután hogyan tovább.

 

   DRÓTKÖTÉL SZTÁLIN NYAKÁN

   Teherautó hajtott a tömegbe, a platón állók ordibáltak: – Most döntik le a Sztálin szobrot!!! Gyertek a Sztálin szoborhoz!

   A tér másik pontján a Nagy Imre várásába beleunt tömegben többen azt kiabálták: – Menjünk a Rádióhoz! Irány a Rádió! – Laj úgy gondolta, sokkal érdekesebb a Sztálin szobor ledöntése, ezért a teherautó felé nyomakodott. – Gyertek a Sztálin szoborhoz! – ordított egy lyukas zászlót lengető a teherautón. – Elvisztek?! – kérdezte Laj. – Ne kérdezősködj, hanem gyere! – Add a kezed! – nyúlt le érte Oláh Vili, aki mindenütt ott volt. – Most elbánunk Sztálin elvtárssal! – kiabált eszelős jókedvvel, és megigazította aranykeretes szemüvegét.

   A platón mozdulni sem lehetett, de azért újabb és újabb szolidaristák kapaszkodtak fel. Vili intézkedett: – Srácok! Szóljatok a sofőrnek, hogy induljunk, különben lekéssük a hathúszas Sztálinszobor-döntést! Az pedig nagy szégyen lenne ránk és a Jóskára nézve! – Mindenki röhögött. Valaki verni kezdte a vezetőfülke tetejét. A motor felbőgött, a sofőr egyfolytában dudált. Eszelősen száguldottak a Sztálin úton a Sztálin térre, ahol Sztálin elvtárs várt rájuk. Senki se félt, senki sem aggódott.

   A szobordöntés újabb lelkes szurkolóival együtt Laj öt perc múlva már a generalisszimusznál volt. Itt is mindenki ordított, mintha hirtelen valami soha nem látott ismeretlen kór tört volna ki az embereken. Néhányan a magasban éppen Sztálin elvtárs csizmaszára fölött próbálták hegesztőpisztollyal körbevágni a bronzot. A lent állók a Sztálin fejénél szorgoskodókat látták el szaktanácsokkal.

   – A nyakára kösd azt a drótkötelet! – ordított valaki egy Zil tetején állva. A hang Laj számára ismerősen csengett. Közelebb furakodott, és az intézkedő Ma­gonyt látta. – Ma­gony! Ma­gony! – kiabált. – Mi van, baszd meg, te is itt vagy?! Vigyázz, le ne egyen a fene! – kiáltott a szobron mászó fiúnak. – Gyere fel! Add ide a kezed! Mi a szar van ebben a táskában? – A tankönyveim! – Te nem vagy normális! – Mit akartok csinálni? – kérdezte Laj. – Megfingatjuk Jóskát – röhögött valaki. – Feri! Segítsek, Feri?! – ordított Ma­gony a hegesztőpisztollyal ügyködőnek, de az oda sem figyelt. – Most mit szarakodtok annyit?! – Vastag és kemény! – kiabált vissza az iménti Feri. – A faszod! – üvöltött Ma­gony. Humorát a körben állók röhögéssel díjazták. – Órák óta itt totojázunk, képtelenek vagyunk ezt a szarházit kibillenteni. Két kötél már elszakadt. – Be van betonozva vagy micsoda? – kérdezte Laj. – Nem tudom, hogy rakták fel, de nem mozdul a mocsok. Na, mi van?! Menjen onnan mindenki! Hé, meg akarsz halni?! – üvöltött Ma­gony egy viharkabátos férfira, aki nagyon magyarázott valamit a többieknek. – Nekem ugatsz?! – kiabált vissza a viharkabátos. – Ha ez lezuhan, akkorát szól, hogy a Kremlben Jóska felül a ravatalán.

   Ma­gony boldog és rendkívül agilis volt. Másik száz emberrel együtt magyarázott, intézkedett, ordibált. – Na, húzhatjuk már?! – Menjen innen mindenki! – hangoskodott valaki Jóska csizmája mellől a lent kábultan kerengőknek. – Mindjárt körülvágjuk.– Éppen ideje! – kiabált a viharkabátos.– Vigyázzatok, ha zuhan! Figyelsz, apám!? – kérdezte Ma­­gony a dömper sofőrjét, aki a vezetőfülke nyitott ajtajában állt és izgatottan nézte, mi történik Jóska lábszáránál.

   Mellettük egy másik dömper állt, ahhoz is kötél vezetett. – Figyelj! Figyeljetek már, basszátok meg! – üvöltött Ma­gony a másik dömperen állóknak. – Ha mondom, hogy feszítsétek meg a kötelet, ráértek akkor. Világos? Nem szeretném, ha megint elszakadna. Ne rántsátok, hanem feszítsétek! – Ne magyarázz annyit, tudjuk mi is! – kiabált vissza egy bőrkabátos.  – Na, mit tököltök még?! – ordított fel Ma­gony a csizmaszárnál szorgoskodóknak. – Azt hiszem, most jó lesz – kiabált vissza az egyik melós. – Te, bőrkabátos, feszítsétek meg egy kicsit! Te is! – intett Ma­gony a villogó szemmel figyelő sofőrsrácnak.

   A dömper araszolva megindult, a drótkötél megremegett, majd megfeszült. – Gyere le, talán menni fog! Gyere már! Meg akarsz dögleni?! – kiabált Magony a Jóska kobakján diadalmasan üldögélő srácnak.

   A szoborhoz vezető lépcsőn hemzsegtek az emberek, láthatóan azt sem bánták volna, ha rájuk zuhan a szobor, csak ki ne maradjanak valami fontosból. Oláh Vili tűnt fel. – Emberek, ide jöjjenek, fogjuk meg egymás kezét és vonjunk kordont – intézkedett. – Ez a professzor meg mi a faszt akar?! – Ez Oláh Vili, velem jár egy suliba! – mondta neki Laj. – Vili! Figyelj, Vilikém, az isten rakjon valahova – üvöltött Ma­gony –, legyen nagyobb a kordon. Intézkedj gyorsan, édesapám, mert ránk virrad! – Rendben, barát! – intett vissza Vili, csillant a szemüvege, és láthatóan azonnal engedelmeskedett neki mindenki. Vili nem üvöltözött, mint Ma­gony, mégis figyeltek a szavára, végrehajtották rendelkezéseit. Pillanatokon belül alakulni kezdett az aréna a szobor számára.

   – Vigyázz, ne rántsd, csak feszítsd, hogy előre zuhanjon!… Jó, így most jó! – kiabált elégedetten Ma­gony. – Na, minden oké? – fordult ismét a csizmánál tevékenykedőkhöz. – Vigyetek onnan mindent, megpróbáljuk! Másszatok le! Szóljatok annak a fasznak is! Menj le onnan, nem hallod?!  Vili, zavard el azt a srácot! Meghúzzuk! Húzzátok! Óvatosan! Húzzátok!!! 

   A téren minden tekintet Sztálin elvtársra meredt. Senki nem akarta elmulasztani a nagy pillanatot, amikor a hétpróbás csirkefogó a bazaltkőre zuhan.

   – Gyere, Jóska! – üvöltött Ma­gony – Húzzátok! Feszítsd meg, ne sajnáld!!!  – A drótkötél kifeszült, remegett és pattogott, amint egy-egy szál elszakadt.

   A téren állók lélegzet visszafojtva figyeltek. Laj is kimerevedő tekintettel bámulta a Jóska nyakába dobott kötelet, és az volt az érzése, hogy ezt az egészet csak álmodja.

   Délután még ott bámészkodott a Nemzeti Színház órája alatt, minden olyan normálisnak, megszokottnak, mozdíthatatlannak tűnt. És most itt áll Ma­gony mellett az aktatáskájával a kezében, és a kötél feszülése közben arra gondol, hogy azért, amit most Ma­gony csinál, az ÁVH majd darabokra töri minden egyes porcikáját, és hirtelen ráordított az eszelős Ma­gonyra: – Feri, te nem félsz?!

   Ma­gony a kötelet, a szobrot figyelte, úgy kérdezte: – Mi bajod van?! Feszítsd meg jobban! Nem hallod?! Ti is, basszátok meg! – Hörögtek a világszínvonalú szovjet gyártmányú Zil-mo­to­rok, kipörögtek a kerekek. A vastag drótkötél életveszélyesen megfeszült.  – Húzzad, apám, húzzad, mert ez soha le nem jön!!! – A szobor nagyot pattant és megmozdult, a tömeg felhördült. – Enged már a szentem! – lelkesedett Ma­gony. – Húzd meg és annyi neki!

   De Jóska makacskodott. A kerekek füstöltek, a  szobor nem mozdult. – Mi a kurva anyja van ebben, hogy nem akarja?! – üvöltött önkívületben Ma­gony. – Meg kell rántani – tanácsolta valaki. – Kiszakad az egész!  – mutatott Ma­gony a teherautó hátsó részére. – Húzzad!!! – utasította a srácot.

   A szobor lassan előre bukott, de nem zuhant le. – Valami belül tartja, de ez már a miénk! – örvendezett Ma­gony. Nyögött, füstölt az egész dömper, dőlt belőle a gázolaj fekete füstje, és a szobor hirtelen kissé megemelkedett, mintha el akarna repülni, el egészen Moszkváig, vagy még tovább, a Kaukázusba, de a kötelek nem engedték. A feszítés miatt nem egyszerűen lezuhant, hanem szinte tettre készen lepattant az emelvényről, majd hatalmas dördüléssel a kövezetre csapódott.

 

   JÓSKA KOCSIKÁZÁSA

   A téren őrjöngő lelkesedés tört ki. Laj azt hitte, elájul, olyan fantasztikus volt a robaj és a diadalordítás. – Nézd meg, hát nézd meg, a rohadt életbe, ezért nem akarta – mutatott Ma­gony a Jóska csizmájából hosszan kiálló, meghajolt sínvasra. – Azt hitték a buzi Rákosiék, hogy ezer évig fog itt állni! Egy faszt! Mi tudtuk, hogy nem így lesz! Tudtuk, hogy egyszer elbánunk vele!

   Az emberek a szobor körül tülekedtek, mindenki igyekezett rámászni, megtaposni, belerúgni, leköpni. A lent állók a már feljutottak lábába, ruhájába kapaszkodtak. Mindenki ordított, magyarázott, éljenezett.

   Laj az órájára nézett: 9 óra 35 perc volt. Gondolta, megjegyzi ezt a történelmi időpontot. Több katonatiszt letépte a váll-lapját, a paroliról, a sapkájáról a csillagot, és az elhevert Jóskához vágta a széttépett párttagkönyvvel együtt. Példájukat sokan követték.

   Mindenki úgy gondolta, hogy a szobor ledőlésével valami örökre véget ért, és elkezdődött valami olyasmi, ami jövő, reménység, vagy legalábbis: tiszta szocializmus.

   – Szedjétek le a kötelet! – intézkedett a dömper sofőrje. – Ne nyúljatok hozzá! – ordított Ma­gony. – Kicsit megkocsikáztatjuk! – Mit akarsz vele? – kérdezte a srác. – Hadd lássa minden magyar ezt a mocskot! Bevissz­ük a körútra, az Éjjel-nappal közért elé! – Fasza! Ez jó ötlet! – lelkesedett a sofőr. – De lépésben, hogy kísérhessük az utolsó útján! – kiabált valaki. – Hé! Adjátok tovább! Jóskát megkocsikáztatjuk! – Veletek megyek! – jelent meg a kocsi végén Oláh Vili. – Gyere, pajtás! – segítette fel Ma­gony a zsúfolt platóra. – Ügyesen irányítottad a munkát! – dicsérte Vilit, és keményen kezet ráztak. – Oláh Vilmos vagyok!

   A bemutatkozás meglepte Ma­gonyt, mert senki neve nem érdekelte, csak az, hogy ugyanazt akarja-e, amit ő. A dömper elindult. A bazalt kockaköveken zörgött, döngött, dübörgött a szobor, mintha Sztálin megbántódott lelke háborogna benne. Sokan, akik három éve nyilvánosan zokogtak a nagy és halhatatlan vezér temetésekor, most boldogan csatlakoztak a nem mindennapi gyászmenethez.

   Laj Ma­gonyra nézett. Szeméből őrület sugárzott. Egész úton üvöltözött: – Gyertek csak, magyar testvérek, köpjétek le ezt a mocskot. Csulázzatok rá! Okádjátok le!

      Hatalmas tömeg kísérte a városnéző szobrot. A közben csatlakozók igyekeztek minél közelebb jutni az amputálthoz és szóval vagy köpéssel meg- és legyalázni. Laj a Zil platóján állva borzongva bámulta a nem mindennapi ünneplést. Ma­gony fáradhatatlan kikiáltóként igyekezett túlordítani a dübörgő szobor hátborzongató muzsikáját.

   A menetet senki és semmi nem akadályozta. A villamosok délután leálltak a pályán és elhagyva ott árválkodtak. Valószínűtlen volt az őrületes utazás, az örömmámor, a népünnepély, Ma­gony eszelőssége és az a hihetetlen tény, hogy ami történik, azt senki se helyteleníti, mindenki úgy viselkedik, mintha természetes lenne Sztálin nyakán a jó szoros drótkötél. Az Éjjel-nappal közért előtt Ma­gony az útkereszteződés közepére húzatta a szobrot.

   – Megérkeztél vén csirkefogó! – mondta, még egyszer lecsulázta a generalisszimusz fenségesen türelmes arcát, majd átengedte az igazságszolgáltató nép dühének. – Jössz, Lajos?! – Hova mentek? – Itt balhé van, apám, hatalmas balhé! Fegyver kell, különben mozsárba kerül a tökünk! – Én inkább hazamennék a szállásra. – Ma­gony csak intett, visszamászott a dömperre, amelyen ott állt Vili is, a motor felbőgött és  környezetkárosítva kihúzott az ünneplő tumultusból.

  

   A RÁDIÓNÁL ÖLIK A NÉPET

   A munkásszállás néhány percre volt. Laj úgy gondolta, hazamegy, lerakja a táskáját, lefekszik aludni, de az is lehet, hogy még kijön a szoborhoz. Néhány fiatal utat tört magának, az egyik felkapaszkodott a szoborra, és magából kikelve, kifordult szemekkel, habzó szájjal ordította:

   – A Rádiónál ölik a népet! Gyertek a Rádióhoz! Magyarokat gyilkol az ávó! Magyarok ölnek magyarokat! – A tömeg egy része az agitátorokkal rögtön elindult a Rádióhoz. Laj csatlakozott hozzájuk. A Gutenberg térről fordultak a Bródy Sándor utcába és próbáltak eljutni a lövöldözés színhelyére. Az utcában tömeg ácsorgott. A bátrakat óva intették, mondván, a Rádió előtt holtak százai hevernek. – Kerüljük meg! – adta ki valaki az utasítást és balra kanyarodott a Makarenkó utcába. Jó néhányan, köztük Laj, utána iramodtak.

   A Kálvin térhez jutottak. Itt néhány katonai jármű állt, köröttük hangoskodók. A Rákóczi út irányából tűz fénye piroslott. A Nemzeti Múzeum előtt elhaladva érkeztek meg a Múzeum Kávéházhoz. Ott is rengetegen ácsorogtak, bámulták a kávéház oldalánál égő két katonai teherautót. Egy férfi kiskatonával ordibált:

   – Kire lősz? Magyar a magyarra?! – Kirángatta kezéből a géppisztolyt, és az út szegélyéhez csapkodva, összetörte. – Nesze, most már lövöldözhetsz!

   Távolabbról sűrű fegyverropogás hallatszott.  – Merre lőnek? – kérdezte Laj. – Mindenfelé! – ordított a hőzöngő férfi. Laj az épületek tövében, ahol szintén csodálkozó, értetlen, izgatott, feldúlt arcú emberek álltak, a lövöldözés irányába ólálkodott. Semmit sem látott. Átszaladt az úttesten, és a Múzeumkert oldalán, a nyitott ajtón besurant a bokrok közé. Ott fegyvertelenül többen is hasaltak, valamit figyeltek, valamit vártak, de ugyanúgy nem volt ott keresni valójuk, akárcsak neki. – Honnan lőnek? – érdeklődött. – Talán onnan, az épület kerítése mögül.

   Laj a sötétben fázósan, összegörnyedve elindult a Pollack tér irányába. Egészen közel ropogtak a fegyverek, érezte a lőpor szagát. Füle mellett elsüvített egy golyó, néhány pedig pont előtte csapódott a földbe. Rettenetesen megijedt. Keze-lába-feje jéghideg lett. Valami szobor állt ott, talapzata mögé ugrott és lehasalt.

   Úgy érezte, hangos szívverésén kívül semmit sem hall. Az agyában az zakatolt, hogy agyon akarták lőni. Hova a francba megy, mi a fenét keres ott, ahol lőnek? Egy ideig mozdulni sem mert. Valaki távolabbról kiáltott neki: – Te, megsebesültél? Tudsz mozogni? – Tudok. – Hason kússz ide a szobor fedezékében. – Laj nem mert mozdulni. – Gyere, mert lelőnek! – Félek.  – Gyere, ha élni akarsz!

   Lassan kúszott, aktatáskáját magával húzta, végre odaért a férfihoz. – Megvagy? – Lőttek rám.  – Mi a francot keresel itt? – Onnan lőttek. – Mi van a táskádban? – Könyvek.  – Gyere, elkúszunk a kapuig. Légy óvatos!

   Mindenütt fütyörésztek a golyók. Laj arra gondolt, hogy csak most az egyszer megsegítse a jóisten.

   Végre újra a Bródy Sándor utcában volt. Keze, ruhája csupa kosz lett. Nem törődött vele, boldog volt, hogy megúszta. Észrevette, hogy merő csatak az inge, úgy kiverte a veríték. Ha eltalálnak, már ott feküdnék átlőtt fejjel, holtan, nem tudnám, hogy mi történik, és senkinek sem hiányoznék – cikázott benne a gondolat. De az a fajta halálfélelem, amely az utóbbi időben oly sokszor átjárta egész idegrendszerét, nem jelentkezett.

   Éjjel egykor a környező utcák még teli voltak bámész, lelkesült, várakozó, hitetlenkedő emberekkel. Tegnap, tegnapelőtt, egy hete még viták dúltak a Petőfi Körben, az Írószövetségben, az egyetemeken, munkahelyeken. Még minden mozdíthatatlannak és félelmetesnek tűnt, és elképzelhetetlennek, hogy bárki szembeszálljon a Párttal, az ÁVH-val, a rendőrséggel.

      Délután háromkor még önfeledt, békés tüntetés zajlott. Rá néhány órára pedig fegyveres fiatalok száguldoztak teherautókon. Puszta kézzel törték fel az állítólag erősen védett fegyverraktárakat. A rettegett ávó itt-ott visszalőtt, próbálván ellenállni, de nem mutatkozott olyan félelmetes, kikezdhetetlen és megtörhetetlen erőnek, amilyennek a bénultság megalázó éveiben látszott.

   És hol van, hova lett az egymilliós Párt a hithű, a szocializmusnak és a demokráciának elkötelezett kommunistákkal? Senki se tudta, mi történt, és ami, az hova vezet, hogyan lesz vége, lezárulása. De abban a pillanatban az utcán lévőket ez nem is érdekelte.

   Laj mámorként élte meg, hogy minden magyar tegezte a másikat, mert mindenki magyar és testvér lett. Egy fiúval, aki a környéket ismerte, befordult a Puskin utcába és a Trefort utcán keresztül átment a Szentkirályiba, hátha onnan lát valamit. A sötétben reménytelen volt bármit kivenni, és nem is tudta, mit szeretne, vagy kellene látnia. A lövöldözést ott ugyanolyan erősen lehetett hallani.

   Jobboldalt izgatott csoport állt. Laj odafurakodott. A koszos, mocskos aszfalton, szorosan a fal tövében valaki feküdt. – Mi van vele?  – kérdezte. – Nem látod, hogy halott? – Halott? – döbbent meg. És attól, hogy halott, miért hagyják, hogy a mocskos aszfalton feküdjön? És… ő miért hagyja? Mert halott. Egy halott, aki fekszik a hideg aszfalton, és teljesen mindegy neki, hogy min fekszik, mert halott, és a halottaknak minden mind­egy. És az élők miért nem sírnak? Miért nincsenek kétségbeesve? És ő…ő miért nem sír? Miért nincs kétségbeesve? Miért nézi úgy azt a fal tövében fekvőt, mintha vele ugyanez nem történhetne meg?

   Az ablakból férfi szólt ki, hogy vigyázzanak, mert a rádió bemondta, hogy ávós tankok indultak el a Rádióhoz, és mindenkit megölnek, akit ott találnak. A Rákóczi út felől közeledett is több jármű. A lézengők félelmükben a nyitott kapukon a lépcsőházakba menekültek. Azután kiderült, hogy civil fegyveresek érkeztek.

   Laj is kiszaladt, hogy lássa őket. Felismerte köztük Ma­gonyt. A nya­kában géppisztoly lógott, nehéz golyószórót cipelt. Ketten töltényes ládákat cígöltek mögötte. – Feri, itt vagyok! – kiabált Laj. – Belevaló gyerek vagy! Hé, adjatok ennek a srácnak egy géppisztolyt – kiáltott oda a teherautóról rámolóknak. – Melyik az? – kérdezte valaki. – Hol szereztétek? – érdeklődött Laj. – Ti arra menjetek, aztán ki a tetőre, a kémény mögül vesszük őket tűz alá – intézkedett Ma­gony és eltűnt a kapualjban. – Kinek adjam oda ezt a géppisztolyt? – kiabált a teherautó mellől valaki.

   Laj egy érdeklődő csoport mögé húzódott, hogy eltűnjön szem elől. A teherautó vezetőfülkéjéből Oláh Vili ugrott ki, az ő vállán is géppisztoly lógott. Felügyelte a pakolást: – Aztán oda lőjetek, gyermekeim, ahol a dögök a tagsági könyvüket hordják! – intette a fegyvereseket.  – Úgy lesz, Szemüveges – mondta az egyik fiú és játékosan szalutált.

   Laj nem mert odamenni Vilihez, nehogy ő is megkínálja fegyverrel. A harcosok eltűntek a házakban: a Bródy Sándor utca és a Szentkirályi utca sarkán álló épület tetején éles csattogással, hosszú sorozatot eresztve megszólalt a golyószóró.

   Laj fázott. A srác, akivel átment a Szentkirályi utcába, azt mondta, az Astoria Szállóban ülésezik a vezérkar, menjenek oda, ott megmelegszenek. Láthatóan nyugtalanította a hír, amit az emeleti ablakból az ávósokról mondtak.

 

   TÖRTÉNELEM SZÜLETIK

   A Rákóczi út néptelen volt, csak az Astoria előtt álldogált húsz-harmincfős fázós csoport. A bejáratnál senki sem kérdezte, hova mennek, kit keresnek, mit akarnak. Laj a hallban elámult. Soha életében nem járt ilyen előkelő helyen: nagy tükrök, piros szőnyegek, elegáns, kárpitozott bútorok. Mindenütt izgatottan beszélgető emberek kerengtek, köztük a híres színész, Sinkovits Imre, akit sok filmben látott, de így életben valahogy szürkébbnek hatott.

   Már majdnem huszonnégy órája talpon volt, reggelire csak egy lángost evett, de nem érzett fáradtságot vagy éhséget… Magában Petőfi versét,  a Nemzeti dalt mondta, majd eszébe jutott a falvak mélyén kemence fénynél, ha ül az elvtárs, szóba kezd, Rákosi elvtárs megígérte… És szégyellte, hogy akkor ő, ennek az embernek azt mondta, hogy édesapám, de remélte, ezt soha senki nem tudja meg a távoli, mérlegelő jövőben.

   Leült egy kényelmes pamlagra, próbálta végiggondolni, amit az eltelt tíz óra alatt tapasztalt, de felfoghatatlanul kavargott benne minden, mégis örült, hogy annyi mindent látott, egész pontosan a történelem születését. Elővette noteszét és jegyzetelgetni kezdett.

   Hajnalban kintről éktelen csörömpölés hallatszott. Az Astoriát öt szovjet páncélos vette körül, kettő a Kossuth Lajos utcán, kettő a Múzeum körúton állt, egy pedig a túloldalon, az óraház előtti placcon. Valamennyi az Astoriára irányította az ágyúcsövét és fedélzeti géppuskáját. Halomra lőnek bennünket – terjedt el a hír. Laj már bánta, hogy az éjszaka nem loholt haza a munkásszállásra.

   Néhány önjelölt óvatoskodó körbejárta a hallt, az éttermet, figyelmeztetett mindenkit: akinél fegyver van, rejtse el, a fényképezőgépeket szintén. – Mi van a táskádban? – kérdezte egy ballonkabátos, bajszos férfi. – Könyvek. – Mutasd! – Laj kinyitotta a táskáját. – Fölöslegesen nem kell kockáztatni.

   Laj félt, hogy az oroszok szétlövik az épületet. Az éjszaka nem látta, hogy ott valami vezérkar ülésezne, de ettől még elképzelhető, hogy valakik onnan irányítják a felfordulást. Mindenki rémülten várt.

   Rövid idő múltán két teherautónyi szovjet katona érkezett. A páncélosok körül helyezkedtek el, és géppisztolyuk csövét szintén az épületre tartották. Lajnak immár semmi kétsége nem volt, hogy ez élete utolsó hajnala. Átkozta magát, hogy idejött azzal a sráccal, aki közben eltűnt. Sinkovits körül csoportosulás támadt. Hevesen magyaráztak egymásnak valamit.

   Három civil lépett be, kezükben pisztollyal. – Sorakozzanak fel és egyenként, feltartott kézzel lépjenek ki az ajtón. – Laj iparkodott a sor közepére kerülni. Kintről egyetlen lövés sem hangzott fel. Ez némiképp megnyugtatta. Lassan haladt a sor. Aktatáskáját magasra tartva kilépett az épületből.

   Közvetlen a kijáratnál három szovjet katona állt. Mellettük szintén három, ők a kijáratra szegezett géppisztollyal. A katona elvette a táskát, kinyitotta és tartalmát a földre szórta, aztán megmotozta Lajt, majd intett, hogy mehet. Gyorsan lekuporodott, összekapkodta a könyveit.  A szovjet katona ösztökélésként fenékbe rúgta. Előre zuhant, de felpattant és elindult a Rákóczi úton a Keleti felé.

   Végig üres villamosok álltak, a Rádió irányából heves lövöldözés hallatszott. A házak tövében ment a hűvös hajnalban. Óvatosan visszafordult, látta, hogy senki nem akar rálőni. Megnyugodott, és ismét hálát adott istennek, hogy kimenekítette egy nagynak látszó, de végül is szerencsésen végződő bajból.

   Az egykori szikvízüzem utcára nyíló ajtaja nem volt kulcsra zárva. Belépett. A villanyok égtek. A munkásszállás lakóinak többsége otthon volt, alud­tak. Vetkőzni kezdett, a neszezésre Vincze felébredt: – Hol a fenében jártál?  – Ti alszotok? – kérdezte értetlen csodálkozással. – Úgy tudjuk, ma nincs meló. – Mindenütt lövöldöznek, magyarok halnak meg… a saját szememmel láttam, hogy a Rádiónál halomra lőtték a fegyvertelen magyarokat az ávósok… az egész város talpon van… találkoztam Magonnyal, együtt döntöttük le a Sztá­lin szobrot…történelem születik, ti meg alszotok… – Nincs ott ránk szükség – nyugtatta meg Vincze. – Mindenkire szükség van, de most alszom… Fantasztikus, mi minden történt… fellázadt a magyar nép a zsarnokság, az ÁVH-uralom ellen… – A magyar népet majd jól seggbe lövik – mondta halálos nyugalommal Vincze. – És téged is, ha ott mászkálsz, ahol nem kéne. – Nem érted te ezt az egészet. – Aludj, rossz rád nézni.

     Laj azt hitte, azonnal elalszik, de kavargott benne az este és éjszaka minden élménye… Ma­gonyra gondolt, ahogy a nehéz fegyvert magához ölelve cipelte… talán mégis el kellett volna fogadnia a géppisztolyt… de az is lehet, hogy Ma­gony már halott, és ott a Rádió körül mindenki halott, hiszen a szov­jeteknek tankjaik vannak…

Következő, 9. rész:

4.

  FASISZTA, REAKCIÓS ELEMEK

  

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://asperjangyorgy.blog.hu/api/trackback/id/tr23275250

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

téglás 2007.12.26. 11:19:30

Már alig vártam a folytatást. Kösz hogy ilyen hosszú részt felrakott ma. Ez az egész képzeletet felülmúlóan izgalmas. Eddog ezt mi nem így tudtuk. Nem így tanultuk. Nagyon várom, mivé fejlődik a történet.

Eszter 2007.12.26. 21:42:29

Téglásnak küldeném ezt a pár sort: Szia Téglás. Azt írtad mi ezt nem így tanultuk... Megkérdezném hány éves vagy? Én maholnap átlépem a 30-at, és képzeld nekem a középiskolai történelem-oktatás 1945 "dicsőséges" szovjet felmentésével befejeződött, és ugrottunk a rendszerváltásra hirtelen-gyorsan. Mi történt 1956-ban? Ezt nem adhatták le [talán belső parancsra?] a tanári seregek? Vagy rossz iskolába jártam? Én most találkozom a borzalom képeivel, és Asperján György úr, mint élő tanú ott volt, a pesti srácok mellett és velük élte, átvészelte azokat a szörnyű pillanatokat. Itt a könyv mellettem. Le se tudom tenni. Ilyen könyvet nem lehet úgy megírni, hogy ha nem vagy ott, ha nem vagy részese az igen fontos és szomorú-döbbenetes eseményeknek. Most ittam egy kávét és folytatom, mert felvillant előttem egy olyan világ, amely valóságos, izgalmas, és amit, egy eseményeket átélt ember tud csak ÍGY megírni. Mert tudja meg mindenki ez az igazi 1956! És szembesülök azzal, amivel eddig nem. De felteszem a kérdést: Mi titkolnivaló volt a rendszerváltást megelőző 45 éven? MI? Ha gondolkodó, öntudatos generációt akar az ország, akkor miért szab gátat az oktatási rendszer már „középiskolai fokon” annak, hogy az igazat mondjuk el, és ne hallgassunk, mert ÚGYE: „A HALLGATÁS BELEEGYEZÉS”, DE MIBE?
süti beállítások módosítása