Ahogy közeledik december 3-a, kamaszkorom óta naponta sokszor meg-megállok, és József Attilára gondolok. Előveszem verseit, s bár jelentős részüket kívülről tudom, hol ezt, hol azt olvasgatom. Magamban mondani más érzés, mint úgy olvasni, hogy látom a versek formáját: a gondolatok-sorok törését, az egymást kereső, egymásra lelő rímeket. Különös borzongás fut át rajtam, mint például azokon, akik például Beethoven szimfóniáit a művek kottáját lapozva „hallgatják”.
Este 19 óra 36 perckor immár hetvenegy éve lesz, hogy „az elmúlástól tetten” érten megszűnt létezni. Ez olyannyira nem kerek évforduló, hogy az ember lehet akár egy kicsit tiszteletlen is. Persze nem József Attilával, hanem azokkal szemben, akik a maguk életét élve, álmait szőve keresztezték az útját és felsértették a lelkét. S mi tagadás: utána a halálában is kissé vagy nagyon megalázták – a megalázás szándéka nélkül, mert nem tettek mást, csak követték létük parancsát.
1937. június végétől november elejéig a mai Országos Onkológiai Intézet helyén működött Siesta szanatóriumban „kezelték”. Az elegáns, elsősorban ideggyenge úri hölgyeknek alapított intézményben tartózkodása költségeit báró Hatvany Bertalan, a mecénás barát fizette. (A szanatóriumban többször „vendégeskedett” József Jolán is, amíg Makai Ödön felesége volt és megengedhette magának ezt a luxust). Amikor a költségek elérték a körülbelül 3000 pengőt, ami akkoriban szép summának számított, a milliomos pártfogó úgy érezte, éppen eleget tett a Benedek István professzor úr által elmebetegnek, gyógyíthatatlan skizofrénnek diagnosztizált költőért. Szabadulni igyekezett tőle. Felkérésére a másik elkötelezett barát, Ignotus Pál többféle megoldással próbálkozott. Az egyik az volt, hogy az imádott Flóra „vegye férjül”. Flóra ezt, nyilvánvalóan, akkor sem vállalta volna, ha a szíve éppen szabad.
József Attila november 2-án ebéd után tudta meg, hogy „gyógykezelése” befejeződött és a báró döntése értelmében Balatonszárszóra, két nővéréhez, az özveggyé vált Makai Ödönnéhez, és a kártya rabjává lett, a férj, Bányai László által kirúgott, húgánál kegyelemkenyéren élő József Jolánhoz kell utaznia, hogy ott családi körben, három gyerek zsivaja közben „gyógyuljon” tovább. Mi tagadás, az ötletért József Jolán sem lelkesedett, amikor Ignotus Pál választás elé állította, mondván: vagy Szárszó, vagy az elmegyógyintézet zárt osztálya lesz öccsének sorsa. Hatvany telefonon közölte döntését József Attilával, akit megdöbbentett az „intézkedés”. Vitatkozni próbált mecénásával, de az határozottan közölte, hogy ez eldöntött dolog, ezen nem lehet vitatkozni. A költő magán kívül tért vissza a szobájába. Rövidesen megérkezett az Ignotus Pál által zseniálisan odaszervezett, „villámhárító” szerepkörrel felruházott Flóra. De ő sem tudta megnyugtatni a kétségbe esett, zaklatott József Attilát.
Nehéz éjszaka várt a különben is rosszul alvó költőre: döntenie kellett. És döntött: elbúcsúzik attól, ami eddig volt az élete, vagyis mindentől, pontosabban mindenkitől, aki fontos volt számára, illetve valamilyen meghatározó szerepet játszott az életében. (Számuk akkorra már eléggé lecsökkent). November 3-án eléggé látványosan és figyelmeztetően magához kérette néhány barátját. Szabó Lőrinc segítségével behívatta a volt barátot, Illyés Gyulát is.
A későbbiek pontosabb megértése érdekében most muszáj némi magyarázó, magyarázatot váró kitérőt tennem. Illyés Gyula soha sehol semmit nem írt arról, hogy József Attila életében milyen természetű kapcsolat alakult ki közte és a gyógypedagógus-jelölt lány között. (Igaz, erről a Nyugat 1937. szeptemberi számában közölt három híres-hírhedt szerelmes vers elég sokat elárul). Illyés Gyuláné Kozmutza Flóra a könyvében köti az ebet a karóhoz, hogy József Attila életében semmi, az égvilágon semmi köze nem volt Illyés Gyulához. Fogadjuk el vallomását hitelesnek, és próbáljuk emlékező írásának részleteit ezzel a kijelentéssel összeegyeztetni. Ha minden úgy igaz, ahogyan Flóra állítja, akkor nehéz értelmezni József Attila utolsó hónapjairól című könyvének 112-113. oldalán olvasható sorokat: „Másnap, november 3-án, szerdán délelőtt Illyés Gyula telefonált, hogy József Attila akarja látni őt, hívatta”. Azonnal felmerül az emberben a kérdés: miért tartozott ez a „hívatás” Flórára? Miért kellett erről Illyésnek azonnal értesítenie egy olyan női ismerősét, akihez az égvilágon semmi nem kötötte? Olvassuk tovább Flóra néni (szerencsésnek mondhatom magam, hogy jó néhányszor személyesen találkozhattam Illyés Gyulánéval és természetes módon Flóra néninek szólítottam) árulkodó sorait: „Bár megfogadtuk, hogy nem találkozunk – és ezt be is tartottuk -, de most szükséges volna, hogy megbeszéljük az Attilával kapcsolatos dolgokat”. Ennyire naivnak tekintette Flóra néni az utókort? Ha semmi közük nem volt egymáshoz, miért kellett megfogadniuk, hogy nem találkoznak – legalábbis nyilvános helyen? (A kijelentésben implicite benne foglaltatik, hogy a „megfogadás” előtt viszont találkozgattak). És a neves költőnek, politikusnak, Illyés Gyulának egy szép, de semmilyen alkotói névvel nem rendelkező 32 éves hölggyel miért kellett megbeszélnie „az Attilával kapcsolatos dolgokat”? Miért tartozott Flórára, hogy József Attila beszélni akar Illyés Gyulával? Illetve Illyés Gyulának miért volt fontos, hogy „az Attilával kapcsolatos dolgokat” megbeszélje a teljesen ismeretlen Szondi-gyakornokkal, ha nem volt az égvilágon semmi közük egymáshoz?
November 3-án két órakor találkoztak az „összeesküvők” a Keleti pályaudvar indulási oldalának folyosóján. Valószínűleg mindkettőjüket váratlanul érte József Attila döntése. Nem tudhatták, mennyit tud róluk, akik megfogadták, hogy nem találkoznak. És most, a helyzet rendkívülisége miatt megszegték fogadalmukat.
Flóra néni visszaemlékezésének folytatása még árulkodóbb, mint a fentebb idézett sorok: „Újra csak abban állapodtunk meg, hogy felesége leszek József Attilának”. (Vagyis ebben már korábban is megállapodtak? És vajon miért? Miért kellett nekik, futó ismerősöknek megállapodni ilyen fontos ügyben, és rendkívüli találkozásukon megújítani megállapodásukat?) „Érdemes az életemet erre föltennem. Ő is (mármint Illyés Gyula – A.Gy.) úgy látja, végzetessé válhatna Attilára, ha elszakadnék tőle. Ilyen megegyezés után ment be hozzá a szanatóriumba”. Hát ez furcsa. Ha semmi közük egymáshoz, miért kell bármiben is megállapodniuk egymással, ami József Attilával kapcsolatos dolog? Különösen abban miért, hogy Flóra néni - az életét is föltéve, föláldozva - József Attila felesége lesz? (Ezt talán inkább a szüleivel és a testvéreivel kellett volna megbeszélnie, hiszen abba a jómódú középosztálybeli világba, amelyben Flóra addig élte az életét, nehezen lett volna beilleszthető József Attila, tehát ha valóban fel akarta tenni az életét a József Attilával kötendő házasságra, ehhez először a család hozzájárulását kellett volna megszereznie, és nem a csupán ismerős Illyés Gyuláét). Mi köze ehhez a rendkívüli elhatározáshoz egy olyan férfinak, akinek semmi köze ahhoz a nőhöz, aki ilyen, az életét is feltevő döntésre jut? És miért, miből gondolta Illyés, ha előtte nem kapott folyamatos tájékoztatást az ügyről, hogy végzetessé válna József Attilára, ha Flóra néni nem úgy dönt, ahogyan a találkozáson történteket leírja? És két, egymás számára indifferens ismerősnek miért kell „ilyen megegyezést” kötnie egy szokványos szanatóriumi beteglátogatás előtt? (Ha az a látogatás valóban szokványos volt!!)
És ismét a zseniális szervezés, amely felér a viviszekcióval. Illyés még bent van József Attilánál, amikor a megegyezést kötő másik fél, Kozmutza Flóra megérkezik. Ismét árulkodó sorok következnek Flóra visszaemlékezésében: „Attila egy ideig föltváltva nézett kettőnket, aztán Illyés Gyulára nézve azt mondta, ha rá néz, nem fáj a szeme, ha rám, akkor fáj. ’De muszáj magát néznem, különben sötét van, nem látok”. És ezt a vallomást József Attila egy másik férfi előtt mondja, egy olyan férfi fülhallatára, akit győztes riválisnak tartott. Azt gondolom, ha már megegyezett Illyés és Flóra a „taktikában”, lényegében József Attila félrevezetésében, akkor abban is megegyezhettek volna, hogy Flóra addig nem megy be a kórterembe, amíg Illyés onnan ki nem jön. Ha Flóra olyan nagy költőnek tartotta József Attilát, hogy még az életét is föltette volna a vele kötendő házasságra, akkor tapintatosabb lehetett volna vele. Vagy legalább őszintébb hozzánk, az utókorhoz, mivel azon a szitán, amit elénk tart, nem nagy művészet átlátni.
József Attila úgy búcsúzott a barátaitól, mintha nem a vonattal kétórányira lévő Szárszóra indulna, hanem jóval messzebbre. Mert tudta, mit jelent a sorsát meghatározó döntés. Azt, hogy lemondtak róla. Hogy neki csak odafelé kell megvennie a vonatjegyet.
November 4-én kora délután indult a költő vonata Szárszóra. Flóra, saját bevallása szerint, nem azért jelent meg a Siestában a készülődéskor, mert fontos volt számára, hogy ideiglenesen búcsút vegyen attól, akire az életét föltéve akár még a felesége is lesz, hanem azért, mert, József Attila cirkuszolásától tartva, Ignotus Pál megkérte erre.
Csak zárójelben mondom, hogy az utókort József Attila „dolgaival” kapcsolatban mindenki hülyére próbálta venni. Csak egyetlen példa: az áldott emlékű Fodor András Így élt József Attila című, 1980-ban megjelent könyvének 218. oldalán látható egy nagyon szocreálos egész alakos, ökölbe szorított kezű József Attilát ábrázoló szobor (az 1956-ban disszidáló Beck András alkotása, amelyet az ötvenes évek elején állítottak fel). A kép mellett magyarázó szöveg: „József Attila szárszói szobra, mely a második világháborúban elpusztult”. A szöveg olvastán az ember nem tudja, sírjon-e vagy nevessen. A második világháború előtt vagy közben egyesek szobrot emeltek József Attilának! Ezzel szemben az az igazság, hogy a kis állomásépület mögött álló szobrot 1956-ban a szárszói forradalmárok döntötték le (ez volt az egyetlen „nemes” és emlékezetes cselekedetük). Rá is írták a szoborra, hogy szemét kommunista és emberi ürülékkel kenték össze. Érdekességként megjegyzem, hogy az említett oldalon van egy kis Hibakiigazító cédula, a következő szöveggel: „A 218. oldalon látható József Attila-szobrot a második világháború után állították, és később rongálódott meg”. Vagyis nem a felállítása előtt, hanem azt követően. Milyen finom és tapintatos megfogalmazás! Ennyit a hálás és főként őszinte proletár utókorról.
Hogy miként halt meg József Attila, arról egyesek elég sok sületlenséget összehordtak, pedig az eseménynek több szemtanúja volt. Próbáljunk hinni a sokszor idézett jegyzőkönyvnek. A M. Kir. szombathelyi III. csendőrkerület 346-os számú megkeresésére 1937. december 21-én a helybéli csendőrőrs két tagja hallgatta meg az ügy szemtanúit. Csupán a jegyzőkönyvben 1-es számmal jelölt tanú vallomását idézem: „Nagy László, sz. 1922. szeptember 21-én b. szárszói /Posta utca 4 házszám alatti/ lakos, előadta, hogy amikor a tehervonat az áru lerakást befejezte, akkor ért oda József nevű öccsével az állomás déli részére a nyugati oldalon lévő járdán a vonathoz. Midőn a lezárt sorompóhoz értek, megálltak és várták, hogy a vonat áthaladjon. Amidőn a vonat mozgásba jött, egy ember a járda keleti oldalán futva jött a vonathoz s a sorompó alatt átbújt és leguggolva kb. 8-10-ik kocsi alá vetette magát. Midőn az öngyilkosságot észrevette, azonnal kiabált, hogy a vonatot állítsák le, ami azonnal meg is történt. Azután a vonatkísérők az embert a vonat alól kiemelték, de már halott volt”. Nagy László elmúlt 15 éves, amikor a történelmi esemény tanúja lett. A vonatnak az állomáson tartózkodása idejére bekapcsolták az egész területet kiválóan megvilágító ívlámpákat. A kamasz fiú öccsével együtt mindössze négy méterre állt attól a helytől, ahol József Attila leguggolt és a két vagon közé belökte önmagát. A történés váratlansága és megdöbbentő lezajlása bizonyára beleégett a fiú tudatába.
A szemtanúnak tehát ehhez a vallomásához, amit a többi tanú csak megerősít, nincs mit hozzátenni. Balesetről, véletlenről beszélni merő ostobaság.
József Attilát december 5-én helyezték öröknek egyáltalán nem nevezhető nyugalomra, mivel utána még két sírban feküdt, mielőtt a mamával egy halom alatt immár az örök világosság fényeskedik neki.
Hatvany Bertalan döntésének megfelelően (aki fizet, az temettet), József Attilát Balatonszárszón hantolták el, bár Szántó Juditnak az volt az elképzelése, hogy egykori élettársát Budapestre kellene szállítani és a mama mellé temetni, de Ignotus Pál leintette. Kevés fővárosi barát jeleskedett a végső búcsún. Illyés Gyula a Siestában lezajlott találkozásról ezt írta naplójába: „Barátságunk, mely az előző években elhidegült, egy perc alatt, egy ölelés alatt ismét a régi lett. Minden ellentétet feloldtunk, minden félreértést tisztáztunk, - - folyton könnyezett, én is - -„. Nehéz ezt a naplóbejegyzést elhinni. Ha minden úgy történt volna, ahogyan Illyés Gyula leírja, vagyis barátságuk „egy ölelés alatt ismét a régi lett”, akkor, különben is vasárnap lévén, lement volna a temetésre. De talán valamilyen érzés, és talán valakivel történt megegyezés visszatartotta.
Mert érdekes módon a temetésre az Illyéssel egy hónappal korábban megegyezést kötő égi szerelem, Flóra sem ment el. Visszaemlékezésében lakonikusan csak ennyit ír: „A temetésre nem mentem el. Soha addig ilyen szívfájdalom még nem ért. Erről nem tudok írni”. Talán helyesebben fejezte volna ki magát, ha azt írja, hogy erről nem akarok írni. A visszaemlékezést ugyanis nem 1937. december 5-én írta, hanem majdnem harminc évvel később. A 130. oldalon Kozmutza Flóra ezt írja: „József Attila halála után még keserűbb-reménytelenebb lelkiállapotba jutottam, még üresebb lett körülöttem a világ”. Nehéz ezt a kegyes kijelentést elfogadni, ha meggondoljuk, hogy január elsejétől kinevezték a régen várt rendes és jól fizető állásba. Nem szólva arról, hogy saját bevallása szerint József Attila temetése után egy héttel Illyés Gyula személyesen adott át neki egy levelet (persze lehet, hogy már előbb is találkoztak), mert „úgy érezte, vigaszra, támaszra” szorul a 32 éves Kozmutza Flóra. Ha korábban semmilyen érzelmi kötődés nem volt közöttük, csupán futó ismeretség jellemezte kapcsolatukat, ugyan miért érezte úgy Illyés, hogy éppen tőle szorul a feltűnően szép és okos, anyagilag is nagyon komoly családi hátterű hölgy „vigaszra és támaszra”?
És az önként vállalt halál után 71 évvel miért nem szabad, miért nem illik erről a problémáról beszélni? Miért kötelező még ennyi év után is elhinni, hogy az életben maradt és a sors által hosszú élettel megajándékozott két érintett igazat ír, amikor nekünk, a tisztelt – nem-proletár – utókornak üzen? (Flóra néni 12 évvel élte túl férjét, 1937. májusában rátört szívbelhártya-gyulladása ellenére 90 évesen hunyt el, s megadatott neki, hogy láthatta Illyés Gyula halhatatlannak vélt művét enyészetnek indulni). Mi már tudjuk, hogy a költőben felépült-felépített Flóra jószerivel semmiben sem hasonlít a valóságosra, mégis tiszteljük, mert csodálatos versek ihletője volt, ezen kívül kialakított magának egy saját életet, amely a mecénás-szponzor Aczél Györggyel és kiváltságokkal együtt és ellenére ugyancsak tiszteletet érdemel. És azt is tudjuk, hogy bár Illyés Gyula jelentős alkotó volt, nem rivalizálhatott az egyedülálló zsenivel, aki győzött, igaz, csak „a halál partszegélyein túl”.
* * *
Hetvenegy évvel ezelőtt ugyanolyan idő volt, mint ma: borult, párás, nyirkos, este fél nyolckor öt fokot mutatott az állomás hőmérője.
