Nem lévén más választása, 89 évvel ezelőtt az akkori magyar kormány aláírta a trianoni békeszerződést. Szégyen volt, nagyon nagy szégyen, de a szégyenen túl sorscsapás. Ám a sorscsapás nem Trianonban kezdődött, bármennyit is sirdogálunk azóta. Nehéz eldönteni, hogy az időben mennyit kellene visszafarolnunk, hogy igazán helyes választ adjunk. Talán Mátyás királyig. Illetve addig, hogy ennek az országnak a vezetői, a mai politikai elitig bezárólag, mindig is saját zsebre dolgoztak. A nemzet, a magyarság csak hivatkozási alap volt. Így hát faroljunk vissza csak az 1867-es kiegyezésig. A forradalom árulói, a saját zsebükre dolgozó nagyjaink kiegyeztek a Habsburg-házzal, II. Ferenc Józseffel, a forradalom eltiprójával. Akkor, az a kiegyezés sokkal inkább szolgálta Ausztria érdekeit, mint Magyarországét. A kiegyezés ünnepélyes aláírása előtt is és után is nyilvánvaló volt, hogy ennek egyszer majd keményen meg kell fizetni az árát. Mert Közép-Európa már akkor is Közép-Európa volt, teli nacionalizmussal, sovinizmussal, teli gyűlölettel és évszázadokon át felhalmozódott bosszúvággyal (olykor nem alaptalannal!). Aláírtuk a kiegyezést, a nemzet végre magyar királlyá koronázhatta a forradalom eltipróját. De mindannyian tudjuk, hogy nem a nemzet kötötte a mocskos és aljas alkut, hanem a korabeli uralkodóosztály. Andrássy gróf végre akadálytalanul csaphatta a szelet a magyarok védőszentjének, Erzsébet királynénak.
Aztán az Osztrák-Magyar Monarchia dalolva belesétált az addigi legmocskosabb, legaljasabb háborúba, amelyet csak elveszíteni lehetett.
Jött az addig elnyomott, félig-elnyomott, alig-elnyomott kis vagy közepes nagyságú nemzetek bosszúja, amelyet egész addigi történelmi magatartásunk miatt és okán megérdemeltünk.
A "csonka" Magyarországon tovább virult az a mocskos, csak a saját érdekeit értő, látó, képviselő arisztokrácia, amely a revizióban látta élete értelmét, további meggazdagodása lehetőségét.
Ez az arisztokrácia elsők között dörgölőzött Hitlerhez. És elsők között kaptunk, nagyon drágán, jóvátételt igényelt területek visszacsatolásával. Ennek a visszacsatolásnak köszönhettük azt is, hogy a szlovákok, a románok és a szerbek zsidó lakossága szinte teljes egészében Magyarországra került. A több mint 800 ezer zsidót meg kellett volna védeni a pusztulástól. Jó ideig védte is a maga módján Horthy. Már Trianon után elkezdődtek a megkülönböztető zsidótörvények, de egészen 1944 tavaszáig - az iszonyatos és gyalázatos munkaszolgálatok ellenére - úgy látszott, hogy a magyarországi zsidóság megmenekül a legrosszabbtól, a deportálástól. Már csak Magyarországon volt ilyen nagy tömegű zsidó lakosság. De 1944 tavaszán aztán a mindig mindent kiszolgálók belehúztak. Már több mint egy éve látszott, hogy Németország és vele mi, a hű csatlós elveszítjük az újabb háborút. Nem volt elég a Don-kanyar, a 2. magyar hadsereg pusztulása, 1944 tavaszán mérhetetlen buzgósággal a magyar csendőri, rendőri szervek, kormányzati támogatással persze, összegyűjtötték a nagy szövetségesnek az idecsatolt területek zsidóságát, például Kassán, ahonnan az első vonat indult a haláltáborba.
Ha sikerült volna megmenteni a mai Magyarország területén és a csatolt területeken a zsidóságot, más lett volna az újabb vesztes háború után Párizsban a tárgyalási pozíciónk.
De ma már nem ez a lényeg, hiszen az a döntés, ami Trianonban született és a párizsi békeszerződéssel megerősíttetett: - örökös. A lényeg, hogy a mostani politikai elit ugyanolyan mocskos, a saját zsebére dolgozó, mint az összes korábbi. Vagyis Magyarország az unió tagjaként és az elkövetkező problémák hálójában vergődve a megsemmisülés felé sodródik.