Többször is jeleztem itt a blogban, hogy megjelent KIÁLTÁS A MINDENSÉGBEN című verseskötetem. Azért teszek egy újabb verset közzé itt a blogban, hogy érzékeltessem, sok egyébi fájdalom, megbántottság és sértés is fellelhető a kötet verseiben. A legnagyobb talán az, hogy anyám úgy bánt velem, ahogy például ebben a versben leírom.

Sérelmek tanulság nélkül

Anyám erőltetett, egyszeri kéjben

tizenöt évesen tűrt undorral fogant,

volt még maga is fejletlen, idétlen,

és oktalan, ahogy vétkes bűnbe rohant.

Így lettem én átka a petesejtben,

kitakart ifjúsága rejtett szégyene.

Hogy létezem, hányingerben jeleztem,

és elborult szeszélyes, kamaszos ege.

Nem azt gyűlölte, ki a szégyen-ondót

elengedte, nem őt, a névleges apám,

hanem engem, az álmaira rontót,

ki hittelen hirdettem, hogy ő az anyám.

Rám támadt forró vízbe telepedve,

ugrálva asztalról, talán leszakadok,

s mert nem, szívem kötőtűvel kereste,

hogy átszúrja, bízva: ha hal, vele halok.

Rettegve szivárgó vérben vonyított,

püfölte ököllel rejtő, lapos hasát.

Üldözőm a nemlét felé szorított,

borítva lázba, lángba a kicsiny hazát,

hová betoloncoltan kuporogtam.

Végül magával együtt próbált viselőm

halálba lökni: iszonyat habokban

merültünk a csalt Duna-árba télelőn.

Ős sötétben: egymásban fuldokoltunk,

láz perzselt minket, halálba lejtett az út.

Maradni-menni – közös volt a sorsunk,

közönyös istent hívtunk, kopár tanút. –

Idegenként szült elszánt gyűlölettel,

nem érdekelte az arcom, se a nemem,

számára csak állat voltam, nem ember,

szükségtelen szégyene lett a szégyenem.

Pólyás magányként vonaton „felejtett”,

ügyintéző nyűggel pártfogolt a lelenc,

az élet is úgy kezelt, mint selejtet:

fényre vágyva mindig lent jártam, sose fent.

Hogy mégis itt vagyok, enyém az érdem,

figyelek másra, de magamra hallgatok.

Ajándéknak tekintem azt, hogy éltem,

és amit e versben, e verssel adhatok.