Többször is jeleztem itt a blogban, hogy megjelent KIÁLTÁS A MINDENSÉGBEN című verseskötetem. Azért teszek egy újabb verset közzé itt a blogban, hogy érzékeltessem, sok egyébi fájdalom, megbántottság és sértés is fellelhető a kötet verseiben. A legnagyobb talán az, hogy anyám úgy bánt velem, ahogy például ebben a versben leírom.
Sérelmek tanulság nélkül
Anyám erőltetett, egyszeri kéjben
tizenöt évesen tűrt undorral fogant,
volt még maga is fejletlen, idétlen,
és oktalan, ahogy vétkes bűnbe rohant.
Így lettem én átka a petesejtben,
kitakart ifjúsága rejtett szégyene.
Hogy létezem, hányingerben jeleztem,
és elborult szeszélyes, kamaszos ege.
Nem azt gyűlölte, ki a szégyen-ondót
elengedte, nem őt, a névleges apám,
hanem engem, az álmaira rontót,
ki hittelen hirdettem, hogy ő az anyám.
Rám támadt forró vízbe telepedve,
ugrálva asztalról, talán leszakadok,
s mert nem, szívem kötőtűvel kereste,
hogy átszúrja, bízva: ha hal, vele halok.
Rettegve szivárgó vérben vonyított,
püfölte ököllel rejtő, lapos hasát.
Üldözőm a nemlét felé szorított,
borítva lázba, lángba a kicsiny hazát,
hová betoloncoltan kuporogtam.
Végül magával együtt próbált viselőm
halálba lökni: iszonyat habokban
merültünk a csalt Duna-árba télelőn.
Ős sötétben: egymásban fuldokoltunk,
láz perzselt minket, halálba lejtett az út.
Maradni-menni – közös volt a sorsunk,
közönyös istent hívtunk, kopár tanút. –
Idegenként szült elszánt gyűlölettel,
nem érdekelte az arcom, se a nemem,
számára csak állat voltam, nem ember,
szükségtelen szégyene lett a szégyenem.
Pólyás magányként vonaton „felejtett”,
ügyintéző nyűggel pártfogolt a lelenc,
az élet is úgy kezelt, mint selejtet:
fényre vágyva mindig lent jártam, sose fent.
Hogy mégis itt vagyok, enyém az érdem,
figyelek másra, de magamra hallgatok.
Ajándéknak tekintem azt, hogy éltem,
és amit e versben, e verssel adhatok.